Presser Gábor: Az LGT nem nosztalgiazenekar

Presser Gábor az alsóörsi LGT-koncertről és a Csík zenekarról is mesélt lapunknak, és tisztázott néhány kérdést az Artisjusszal kapcsolatban.

– Úgy tudom, pihenéssel akarta tölteni ezt a nyarat, és most mégis a Csík zenekarral való együttműködéséről kérdezem.
– A Csík zenekarral dolgozni számomra mindig afféle jutalomjáték. Néha nem is tudom, mennyit leszek a színpadon, mert ez attól függ, hogy a Janika (Csík János – a szerk.) hogyan állítja össze a programot.

– Miért ilyen fontos Presser Gábornak az autentikus népzenét játszó Csík zenekar?
– Mert fontos az együtt zenélés és a barátság. Amikor megismertem őket, már voltak rockzenéből „népzenésített” darabjaik is, nagyon tetszett ez a „fordított alapállás”. Elmentem a Fonóba egy koncertjükre, és utána kifelé menet meg is vettem jó pár lemezüket. Később egy zenei tévécsatorna szervezett egy koncertsorozatot a Balatonon, ahol az egyik adásban fiatal zenészek játszottak, fogalmaztak át jól ismert LGT-dalokat. Erre az LGT-napra meghívtak minket is – nézőnek. Az egyik produkcióban láttam, hogy Lovasi András mellett ott gitározik és mandolinozik Szabó Attila a Csíkból. A buli után jól elbeszélgettünk. Pár hónap múltán Attila felhívott, hogy a Csík zenekar elkezdett dolgozni a Kézen fogsz és hazavezetsz című dalomon, és jöjjek már át a próbára. Még aznap meghívtak vendégnek a Szívest, örömest című koncertjükre. A próbán megnéztük, hogy még miben tudnék játszani – kicsit meg is lepődtek, hogy mennyi dolgukat ismertem. Így kezdődött.

– Volt előzménye is a népzenének a saját zenei világában?
– Amikor én a konzervatóriumba jártam, még ott tanított C. Nagy Béla, a magyar népzeneoktatás egyik nagy alakja. Tankönyveket, példatárakat is írt. Minden órája élményszámba ment, rengeteget tanultunk tőle.

– Az Omegának is voltak népzenei ihletésű számai.
– Az első, angliai lemezre megcsináltuk a Kállai kettőst. Bármilyen furcsán hangzik is, a Rettenetes emberek című dal is egy citerás dal, jól bedurvítva. Akkor, ott, az angol közönség nem is gondolta, hogy ezeknek a számoknak közük van a magyar népzenéhez, az Omega pedig nem vitte tovább ezt a vonalat. Az Illésék sokkal jobban elkapták, már csak azért is, mert ők találták ki. Az én konziban szerzett tudásom kihasználatlan maradt, jól meg is kopott, pedig a lemezgyűjteményben jócskán szerepelnek népzenei felvételek. Nemcsak magyar, hanem kelet-európai, és távolabbi tájakról származó zenék is. Nagyon izgalmas felvételeim vannak, nyilván sokat számít, hogy anno’ C. Nagy tanár úr lenyűgözően avatott be minket Kodály Zoltán és Bartók Béla munkájának lényegébe. És hát abban az időben öt évet tanulni a budapesti Bartók Konzervatóriumban felért egynéhány európai akadémia elvégzésével. Kegyetlenül nehéz volt bekerülni – de bennmaradni is. A tanáraink tudásuk alapján a világ bármely táján zeneakadémiai professzorok lehettek volna. Fantasztikus emberek voltak, nagyon sokat tettek elénk.

– Ma mintha nem lenne ilyen magas a színvonal.
– Nem igazán tudom, milyen a helyzet ma, nincs semmilyen alapom összemérni az akkori konzit, zeneakadémiát a mostanival. Az biztos, hogy a zene helyzete megváltozott. Néhány évtizede valóban fantasztikus volt a magyar zenei oktatás – azt hiszem, minden szinten. Ezért is szerettek az emberek koncertre járni, fillérekért megvehették a filharmóniai bérleteket, és szívesen mentek is. Ettől aztán sok zenésznek volt munkája, magas volt a színvonal. Mára a súlypont eltolódott, pár évtized alatt a média átvette az irányítást a koncertéletben is, ideértve a komolyzenét is. Az élő koncerteknél – ez a klasszikus és a könnyűzenére is igaz – ma már sajnos nincs arányban a marketingre fordítandó pénz a jegybevétellel.

– A népzene mellett a kortárs zene sem áll távol Presser Gábortól.
– Még valamikor a \'90-es évek közepén kezdett foglalkoztatni, hogy kellene egy tévésorozatot csinálni, ahol sok embernek bemutathatjuk a kortárs magyar zeneműveket. Elmondtam az ötletemet Dusánnak, aki nem csak kiváló szövegíró, hanem profi televíziós rendező is, és neki is tetszett az elképzelés. Az amadindás Rácz Zoltán lett a művészeti vezető. Öt év alatt hatvan (!) előadást rögzítettünk a Kis esti zene című sorozatban, ami a magyar kortárs zene talán legátfogóbb audiovizuális gyűjteménye a 20. század második feléből. Nem hiszek abban, hogy a kortárs zene emészthetetlen lenne az emberek számára. Talán kicsit a jazznek is köszönhetően a mai fülnek Bartók művei már egyáltalán nem érthetetlenek. Pedig zeneiskolás koromban gyakran láttam a karzatról, milyen sokan elmenekültek a Zeneakadémia nézőteréről a szünetben, ha a műsor második felében Bartókot és Sztravinszkijt játszottak. Ma már talán ilyesmi nem fordul elő.

– Egy zenész kollégája szerint itthon azért játszanak ritkábban kortárs műveket, mert azok még jogdíjasok, tehát drágák.
– Ezt nem merem elhinni.

– Ha már a jogdíjaknál tartunk: sokan sérelmezték, amikor nyilvánosságra került egy lista a magyar szerzői jogvédelemmel foglalkozó szervezet, az Artisjus által premizált vagy támogatott művészek nevével és a legnagyobb összegeket a legjobban kereső szerzők kapták, mint Szörényi Levente, Bródy János, Sztevanovity Dusán, Presser Gábor, Bereményi Géza vagy Demjén Ferenc.
– Ez a lista munkásságot, életművet premizált. Így azok, akik hosszú, évtizedes pályafutást tudhatnak maguk mögött, jelentősnek ítélt műveikkel óhatatlanul az élbolyban vannak. De az ügy hátterében többek közt az is megbújhatott, hogy a Magyarországra beköltözött nagy, nyugati multi zeneműkiadók, mivel nagyobb befolyást akartak maguknak az Artisjuson belül, felhergeltek néhány szerzőt, és persze a médiát is ellátták „információkkal”. És hogy a dolog nagyot durranjon, ahhoz nyilván a legismertebb nevekből kellett felemlegetni, noha a fent felsoroltak közül nincs is senki az első tucatban. A dolog lényege: ez a premizálás minőségi alapon, minden műfajban külön bizottság szavazatai alapján működött, az évtizedek alatt sok száz szerzőt érintett, azt is figyelembe véve, hogy adott évben kik dolgoztak, alkottak a legtöbbet, és tettek a közös kasszába. Ez nem segélyezés volt, és senki nem kapta meg a másik ember jogdíját. De ez már múlt idő. Egy parlamenti döntés nyomán az Artisjus Egyesület szerzőinek jogdíjaiból a premizálásra elkülönített összeget már második éve az NKA osztja el, pályázat útján. Közben a multik meg szépen, csendben elpárolognak innen, most épp a Sony csomagol. Meggondolták magukat, kicsi ez a piac...

Lapozzon!

---- 2. oldal ----

– Azt is az Artisjus szemére vetették, hogy nem átlátható, ki miért és mennyi pénzt kap.
– Én csak egy tag vagyok, nem pedig az Artisjus ügyvédje, de ha ez így lenne, akkor nem mi ketten beszélgetnénk erről... Választott szerzői bizottságok döntenek a támogatásokról, szociális segélyekről. Az meg természetes, hogy ahol pénzről esik szó, ott tökéletes igazság nincs, ott sértett, sértődött emberek vannak. És a listán lévők sem biztos, hogy magukat a megfelelő helyen látták, mert ez így működik. Volt valaha egyetértés abban, hogy mondjuk egy Kossuth-díj jó helyre került-e? Valakik mindig másnak adnák. És mindig akad olyan, aki szeretne jobban előtérbe kerülni. Ha szakmailag nem megy, akkor meg kell próbálni másképp. Mindig is így volt, és így is lesz. Nem csak a tehetséget, de az önkontrollt sem egyformán osztják mindenkinek.

– Mi a helyzet a Gyöngyhajú lány című dal jogdíjával, amit Kanye West amerikai rapper beépített az utolsó lemezébe?
– Akkor először is tisztázzuk, mi is a szerzői jogdíj, mert azt hiszem, ez egy misztikus szó sokak számára. A jogdíjat nem adják. Nem ajándék. A jogdíj nem más, mint a szerző műve által (is) generált bevétel – legyen az koncertjegy vagy lemezeladás vagy tévéközvetítés – valamely százaléka. Mondok egy példát a koncertéletből, lévén hogy a hazai CD-piac lényegében bedőlt. Ha egy koncerten 30 dal van műsoron, akkor az áfa befizetése utáni bevétel 5-9 százalékát „kapja” együtt ez a 30 elhangzott dal. Ha sablonos felállást nézünk, akkor minden dalhoz tartozik egy zeneszerző és egy szövegíró. Tehát: egy koncerten elhangzott dal zenei jogdíja a fentiek szerint a következőképp néz ki: az ominózus 5-9 százalék hatvanad része. Ez a jegybevétel, azaz a nézőszám és a dalok „szerzőségének” arányában aztán lehet sok vagy kevés, bármennyi. A lemezek szerzői jogdíja pedig a nagykereskedelmi – tehát nem a bolti – ár hasonló százaléka. És mert a Kanye West-dalban más szerzők is vannak – az egész CD-n meg aztán nem is kevesen – ez az arány még előttünk nem tiszta. A Gyöngyhajú lány-féle „sorban” a Hungaroton áll legelöl, mint a felvétel tulajdonosa, utána jöhet az előadó, az Omega, akinek a felvétel készültekor magam is tagja voltam – azt nyilván nem tudom, hogy jelenleg milyen szerződésük van –, és azután Adamis Anna és én.

– Jogdíjakból tehát nem lehet megélni, lemezt már nem vesz senki. A koncertekből élnek ma a zenészek?
– Így nem lehet általánosítani, mert a jogdíjak a sikerrel méretnek, tehát van, aki megél belőle, van, aki nem. Vagy egyik évben igen, a másikban nem. De a jogdíj nem kegydíj. Ez a szerző fizetése. Legyen író, színházi vagy filmes szerző, fotográfus, sorolhatnánk. Létezik előadói jogdíj is, ami lehet jóval magasabb, mint a szerzői. De mind a megtermelt haszon egy kis része, sokszor töredéke. Az Artisjuson kívül még hétféle, szakosodott magyar közös jogkezelő dolgozik. És azt hiszem, jól gondoljuk, hogy ma a világban a muzsikusok döntő többsége a koncertezésből él, már ha van koncert

– Ez a publikum szempontjából nem rossz – olyasmi alakult ki, mint a \'60-as években –, újra közelebb kerültek egymáshoz az előadók és a közönség.
– Ez így van. A zenésznek mindig is az a fontos, hogy játszhasson, a többi a háttériparhoz tartozik, ami most elég nagy bajban van. Bedőlt a piac, viszont megint erős az élő zene élménye. Úgy persze már sohasem tudunk koncertet adni, mint a hőskorban, amikor a színpadon ütötték a taktust a rajongók. A West-Balkán-tragédia óta szigorúak a szabályok. És ez rendben is van, a legfontosabb a biztonság, mert ha jól gondolom, a legtöbb ember Magyarországon – egyszerre, egy időben – koncerteken, zenei eseményeken jön össze.

– Az LGT koncerteken pedig, úgy tűnik, sokan vannak. Ez új lendületet adott az együtt zenélésnek?
– Persze, nagyon felpiszkált minket a februári siker, hiszen előtte nem tudtuk, mire számíthatunk. Abban azért bíztunk, hogy egy koncertre szépen megtelik az Aréna, aztán láttuk, hogy kettő lesz belőle, de az, hogy a végén háromszor, illetve a nyilvános főpróbával együtt négyszer töltjük meg a nézőteret 2013-ban, arra egyikünk sem gondolt. Eljött negyvenezer ember, ami eléggé földobott minket. De utána sem voltunk benne biztosak, hogy játszunk-e még együtt ebben az életben. Aztán május körül jött a felkérés, hogy lépjünk fel augusztus 18-án a Nagyon Balaton rendezvénysorozaton Alsóörsön.

– Ugyanazt a programot adják elő, mint a Papp László Arénában?
– Nem. Ott is minden nap kicsit másképp játszottunk. Soha nem szerettük ismételni magunkat. Megváltoztatjuk a februári műsort is, persze van azért vagy húsz dal, amit nem lehet kihagyni. Újratanultunk megint egy csomó számot, amit a télen nem játszottunk, vagy másképp játszottuk őket. Megint lesznek fúvósok, ütősök, plusz basszusgitáros, játszik velünk Jamie Winchester, aki gitáros, így jó pár dalt át is hangszereltünk. Próbálunk, mint az őrültek, folyik rólunk a víz, jó meló, és megpróbálunk egy rendes, háromórás bulit összehozni. Ez nem a Füst és Rozsdagyár buli, hanem „csupasz” koncert lesz, persze nagy kivetítőkkel, ahogy illik. Négy hetet próbálunk erre az egyetlen estére. Jóval könnyebb lenne, ha mindig gépiesen, egyformán játszanánk a számainkat, de ebbe belehalna a zenénk, mert az LGT még mindig nem nosztalgia zenekar.