Két gyerek arra kényszerül, hogy maga mögött hagyja a megszokott értékvilágot. Szülők, szeretet és tisztaság helyett a kapzsi és gonosz nagyanya, a verés, a mocsok és a kétkezi munka világában találják magukat, ahol a háború és a nyomor írja a szabályokat. „Meg van írva: ne ölj, és mindenki öl” – ezzel az egyszerű érvvel veszik elejét a plébános próbálkozásának, aki a „hagyományos” erkölcsi normákra figyelmezteti őket.
Az ikrek szemrebbenés nélkül zsarolnak, ölnek, de lopnak az éhező szomszédnak, megvédik a gyengébbet, megbosszulják barátjuk halálát, a szexuális zaklatást és a közönyt, és a halálba küldenek bárkit, aki kéri, mert nem akar már élni. Végül kibontakozik valamiféle emberség, szolidaritás is a szabályrendszer mélyén. Így fogadja bizalmába a gyerekeket a nagyanya – belátja, hogy nem győzedelmeskedhet felettük. A farkastörvények erős köteléknek bizonyulnak: az imádott anyát, mikor visszajön értük, elutasítják, a nagyanyától kiharcolt kölcsönös szolidaritás értéke nagyobb. Az anyát a ház ajtaja előtt tépi szét egy gránát, csontvázát a padláson szárítja ki a két gyermek.
Morbid befejezés, amelyet az koronáz meg, hogy az ikrek hidegvérrel feláldozzák a hadifogságból visszatért apa életét, hogy átjussanak a szomszédos országba. Az aknák felrobbanása után a testén keresztül csak az egyik gyerek sétál át a határon. Az elválásnak ésszerű indoka voltaképp nincsen – a könyv olvasása során nem először jut eszünkbe, hogy a két fiú egy ember. Már az is ezt sugallja, ahogy süketet és vakot játszanak az utcán a bombázás alatt. Az elválásuk, „az utolsó próba” lehet akár az a törés is, amelyet az emigránsok – maga Kristóf Ágota is – megéltek.
A trilógia következő részei ennek az elválásnak a következményeit bontják ki. Az idő- és helynélküliséget a nevek, konkrét helyszínek teljes hiányával is igyekszik megteremti a szerző, de a táj a visszafogott leírások ellenére annyira kézzelfogható, hogy az olvasó magától értetődő módon azonosítja Kőszeggel a névtelen kisvárost.
Kristóf Ágota franciául írta a regényt, ami amellett, hogy nagy teljesítmény, másfajta hozzáállást feltételez. Önmagában is elidegenedést, behatároltságot jelent egy írónak, ha nem anyanyelven alkot. A szerző ráadásul „ellenséges” nyelvnek tartotta a franciát, amellyel szótárral felfegyverkezve küzdött. A megértés, megértetés lehetetlensége alapélménye lehetett, s így talán könnyebb is volt belehelyezkedni egy másik megérthetetlenbe, a háború kegyetlen és átláthatatlan világába. A távolságot nemcsak a nyelv, hanem a tér és az idő is biztosította neki: Svájcban élt, és csak 1986-ban jelentette meg a regényt, évtizedekkel azután, hogy 1956-ban elhagyta Magyarországot.
A regényben csak nagy erőfeszítések árán lehetne felesleges mondatot találni. Az ikrek már a könyv elején leszögezik, hogy a valóságot dokumentálják a kockás füzetben. Kerülnek mindent, ami többértelmű, nem ellenőrizhető vagy szubjektív. Ez a befogadót is figyelmezteti, hogy tevékenyen olvasson a szikár, tényszerű, érzelemmentes sorok mögött.
