Noha a játék neve progresszív metál, a progresszív jelzőt nyugodtan törölhetjük a megnevezésből: ez a zene már rég nem előremutató, legalábbis úgy nem, ahogy a hetvenes években az Emerson, Lake and Palmer vagy a Yes volt. A mai hallgatóságnak már nem esik le úgy az álla a technikai brillírozásoktól, komplex dalszerkezetektől, mint a kilencvenes évek elején.
Nincs is ezzel semmi baj, természetes velejárója ez a zenei, művészi folyamatoknak. Azok az idők elmúltak, amikor a fél világ holmi félistenekként tekintett a Dream Theaterre a megdöbbentően zseniális, előremutató 1992-es Images and Words albuma miatt, amely megteremtette és elterjesztette a progresszív rock keményebb változatát, a progresszív metált. Noha zeneileg még mindig csúcson van a zenekar, innovációnak már évek óta nyoma sincs, inkább úgy mondhatjuk, a muzsikusok dalokat írnak az általuk kitalált és tökélyre fejlesztett stílusban. De ha nekik ez így jó, hát nekünk is.
Több szempontból is különleges az album. Egyrészt a zenekar történetében először élt azzal az első lemezes bandákra jellemző húzással, hogy az albumot az együttes után keresztelték el, a zenészek elmondása szerint azért, mert definitív albumnak tartják az új opust. Ami többé-kevésbe igaz is lehet. Más részről azért is mérföldkő a Dream Theater, mert a 2010-ben 25 év után kiszállt alapító-dobos, Mike Portnoy utódja, a 2011-es A Dramatic Turn of Events albumon debütált Mike Mangini most először vett részt az album kreatív folyamataiban a feldobolás mellett. Hogy ez jó vagy sem, azt mindenki döntse el maga.
John Myung basszusgitáros, John Petrucci gitáros/producer, Mike Mangini dobos,
Jordan Rudess billentyűs, James LaBrie énekes
No, de térjünk rá magára az albumra. Kaptunk kilenc számot, köztük egy instrumentális – amire 2003-as Train of Thought album óta nem volt példa – és egy 20 perc fölötti nótát, utoljára a 2005-ös Octavarium tartalmazott ilyen hosszú dalt. Már ez okot adhatna a bizakodásra, azonban az albumon az a meglepetés, hogy nincs meglepetés. Ismét hozták a megbízhatóan magas Dream-színvonalat: kifinomult technikai és elméleti tudásról árulkodó hangszerkezelés, összetett dalok, metálos csűrdöngölés, helyenként szívbemarkoló líraiság.
De a királyokat királyi mércével kell mérni, és ebből a szempontból az Álomszínház magához képest ismét gyengébben muzsikál. Hiányoznak az átütő erejű, letaglózó kompozíciók, az igazán egyedi színfoltok, azok, melyekre a kétezres évek eleje óta nemigen volt példa.
Viszont a már említett magas zenei színvonal gyakorlatilag az összes számra jellemző. Mégis akadnak azonban kiemelkedő momentumok. Ilyen például a már előzetesen kiadott The Enemy Inside a maga agresszív metáltémáival és az azonnal a fülberagadó dallamos refrénjével. Továbbá a 22 perces epikus Illumination Theorynak is vannak emlékezetes pillanatai, különösen a dal – vagy inkább mű – vége felé kibontakozó gitár-szintetizátor szólóorgia.
A zenészek teljesítményét teljességgel felesleges méltatni. Mindegyikük több ízben, több helyen bizonyította, hogy méltán vannak a legnagyobbak között. Még a sokszor gyenge pontnak minősített énekes, James LaBrie is odatette magát, és helyenként a régi időkre emlékeztető magas hangokkal is sikeresen megbirkózott. Az új dobos, Mike Mangini pedig újfent bebizonyította, nem pusztán jóindulatból vették be anno a bandába.
Apropó dob. A negatívumot a végére hagytam, mert sajnos az is van: a dobhangzás, amely leginkább egy kilencvenes évekbeli kezdő punkzenekar demójára emlékeztet. A pergők tompán szólnak, nemigen lehet őket megkülönböztetni a lábdobtól. Fagyott döbbenettel vakarom a fejemet, hogy ilyen tapasztalt, kiváló szakemberek hogyan mondhattak erre áment a keveréskor.
Minden szépséghibája ellenére szerethető a Dream Theater. És most nem az elfogultság beszél belőlem – pedig abban sem szűkölködöm, ha erről a zenekarról van szó. Persze ahogy ebben a műfajban szokás, ez az album sem egyik napról a másikra érik be, de azt vallom, hogy ha már négy-öt hallgatás után meg tud győzni, akkor ez talán később sem fog változni.
(Dream Theater – Dream Theater, 2013)
