Kelemen Barnabás és a komolyzene Oscar-díja

Kedden vette át Kelemen Barnabás hegedűművész a komolyzene Oscar-díjaként számon tartott Gramophone-díjat Londonban.

– Kezdjük a Gramophone-díjjal, amit komolyzenei kritikusok európai elitje ítél oda több kategóriában minden esztendőben a legjobb klasszikus zenei felvételekért.
– Ilyen díjam még nem volt, és szerencsére ebből lehet bármennyi. Minél több, annál jobb! Annak is örülök, hogy idén két magyar művész is átveheti ezt a komoly elismerést, hiszen a versenymű kategóriában Eötvös Péter lemezét értékelték, amelyen zeneszerzőként és karmesterként is szerepel.

– Mit jelent egy ilyen rangos díj a nemzetközi karrier szempontjából?

– Pénzzel nem jár, viszont a londoni díjátadón játszottunk is a feleségemmel. Néhány nappal később pedig a Kelemen Kvartettel léptünk fel a Wigmore Hallban, ami a legendás koncerttermek közé tartozik, tehát nagy megtiszteltetés, és kihívás ott muzsikálni.

Kelemen Barnabás

Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

– Gramophone-díjas felvételt, Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán Bartók-lemezét (I. és II. hegedű-zongora szonáta, Szólószonáta hegedűre) a kamara kategóriában választották a legjobbnak Európa legelismertebb komolyzenei kritikusai.
– Igen jól eső elismerés, annál is inkább, mivel ez a felvétel három éve készült a Bartók Új Sorozat részeként. Különféle financiális és adminisztratív okok miatt azonban csak idén jelent meg. Júniusban a hónap lemeze lett a BBC Music Magazine-ban, ami talán felkeltette a Gramophone szakértői figyelmét is. A dologban az a vicces, hogy minden előadó automatikusan kétségbe esik, miután meghallgatja egy korábbi felvételét, hiszen néhány hét, hónap múlva már biztosan úgy érzi, hogy már jobbat csinálna. Ez az elismerés tehát, ami egy három évvel ezelőtti állapotot illet, felveti a kérdést, hogy ma hogyan játszanám fel ezt az anyagot, hiszen nyilvánvalóan én is, mint minden előadó igyekszem fejlődni.

– A nemzetközi sikerek, díjak, felkérések ellenére is szakít időt arra, hogy fellépjen október elsején a zene világnapján egy karitatív hegedűgálán.
– Igen, ez a Mus-E program lesz a Művészetek Palotájában. Ezt a multikulturális programot még 1993-ban Yehudi Menuhin indította útjára, hogy a művészetek segítségével kreativitásra, elfogadásra neveljék a fiatalokat. Az őszi koncert célja is az, hogy minél több hátrányos helyzetű kisiskolást megismertessen Menuhin álmával, segítse a kiemelkedő tehetségű, szegény fiatalok kibontakozását. Rokonszenvesnek és fontosnak tartom ezt a célt, ezért is játszom a rendezvényen, egy sor kiváló művész társaságában.

– Olvastam régi interjúit a beszélgetés előtt – már igen fiatalon pontosan tudta, mit szeretne és mik a céljai. Az elsők között említette a kamarazenét, egy saját kvartett létrehozását.
– A vonósnégyesről szőtt álmomat valóban minden interjúban megemlítettem. Minden szempontból fontos számomra, sőt kamarazenét tanítok is a Zeneakadémián. A saját kvartett tényleges megvalósulása azonban 2010-ig váratott magára. Nehéz megtalálni azokat a zenésztársakat, akik emberileg és szakmailag is a lehető legmagasabb szinten vannak. Persze ki az, aki emberileg magas szinten van? Nehezen értelmezhető kritérium. Ami a zenei elvárásokat illeti – rengeteg kiváló muzsikus van körülöttünk, de kicsit megbonyolítja a dolgot, hogy aki igazán jó, annak rengeteg a munkája, tehát nem ér rá. Ebben a műfajban ráadásul nem csak arra van szükség, hogy valaki tökéletesen bánjon a hangszerével, hanem arra is, hogy anyanyelvi szinten értse a mi stílusunkat, zenei nyelvünket. Úgy érzem, sikerült megtalálni az ideális felállást. Volt persze némi előnyünk, hiszen a tagok közül az egyik a feleségem, Kokas Katalin, a másik pedig a testvére, Dóra, akikkel gyermekkorunk óta együtt muzsikálunk, tehát egy zenei nyelvet beszélünk. A kvartett negyedik tagja, Homoki Gábor a tanítványunk volt. Őt az különös „szerencse” vezette hozzánk, hogy nem tartozik az önmagát kizsigerelő előadók közé. Magyarán szólva a tehetségéhez képest keveset gyakorolt az elmúlt években, tehát három éve épp nem volt olyan elfoglalt művész, amilyen lehetett volna. Nagyon tehetséges, velünk egyenrangú előadó.

Lapozzon az interjú folytatásáért!

---- Oldal címe ----

– Törekedhet olyanfajta tökéletességre négy zenész, mint egy szólista?
– A vonósnégyeseket egészen a huszadik századig alapvetően nem olyan együttesek számára írták a zeneszerzők, akik folyamatosan együtt dolgoznak, próbálnak. Még Brahms, Schumann idején is műkedvelők, orvosok, polgárok, arisztokraták adták elő, akik összejöttek és élvezték a zenét. A mai precíz, minden részletében kicsiszolt előadás sokáig ismeretlen volt. A XX. században a lemezipar kezdte el a tökéletesre csiszolt felvételek kiadását, ahol minden hibát kivágtak, újra felvettek, addig szeletelték, illesztgették a felvételeket, amíg szinte sterillé nem váltak a lemezek. Szerintem viszont az apró hibák szükséges részei minden emberi közelítésnek. A vonósnégyes sem a tökéletességről szól, ami nem is igazán cél, hiszen miért ne lehetne valami még jobb. Édesanyám mondta, hogy amikor Bach utolsó befejezetlen művét, a Kunst der Fugét írta, az el nem készült fúgánál talán épp elérte volna a tökéletest. De meghalt előtte. Ez a mű így is elképesztő, az emberi képességek határait feszegető alkotás, zeneileg, formatanilag, matematikailag, strukturálisan, még a laikusok számára is lenyűgöző élményt nyújtó alkotás. Mellesleg ezeket vonósnégyessel is el lehet játszani!

– Nagyon sok kortárs művet ad elő, ami felvet egy kérdést. Bachnál említette, hogy szinte felfoghatatlanul összetett, egymással számtalan síkon összefüggő, szakmai szempontból a tökéletest megközelítő műveit azok is élvezik, akik sosem tanultak összhangzattant. A kortárs zenével kapcsolatban ez az utóbbi kijelentés nem mindig igaz.
– Mondok még ijesztőbbet! Konkrét koncertélményem kapcsán derült ki, hogy Bartók III. zongoraversenyét még csapnivaló interpretáció mellett is képes vagyok élvezni. Persze mindig viszonylagos, hogy mi a rossz előadás. Visszatérve az eredeti kérdésre: ha egy strukturálisan forradalmian új kortárs mű nem nyújt valódi élményt a zeneszerető közönség nagyobbik részének, akkor valóban felmerülhet a kérdés, kinek és miért született, és milyen jövő vár rá. Viszont amennyiben kiváló csapat, szólista, karmester interpretál egy zseniális szerkezetű, fantasztikusan kitalált darabot, az akkor is hatni fog, még ha nem is nyújt azonnal értelmezhető, könnyedén befogadható élményt a közönségnek.

– Nemsokára Krzysztof Penderecki I. hegedűversenyét adja elő a Londoni Filharmonikusokkal, nyilván hasonló célokkal.
– Számomra is új darab lesz, és azt hiszem, Magyarországon sem játszotta még senki. Ez a mű például azonnal a székhez köti a hallgatóságot, ha jól játsszuk el a hangokat. Hosszú darab, negyven percig le kell kötni a közönséget – bele kell adni mindent, beleértve a lehető legtöbb személyes hatást is.

– Korábban arról is beszélt már, hogy igazából az a tökéletes állapot, amikor az előadónak jut ideje és energiája ahhoz, hogy fejből, kotta nélkül játssza a művet.
– Most erre nem volt időm – nyáron kezdtem el a munkát. A régi szép időkben, zeneakadémista koromban gond nélkül jutott egy évem a felkészülésre mondjuk Brahms hegedűversenyének első koncertje előtt. Természetesen meg lehet tanulni egy művet sokkal rövidebb idő alatt is. Beethoven hegedűversenyét egy hét alatt tanultam meg, igaz, nem nagyzenekarra, hanem zongorával adtuk elő. Amikor Schumann hegedűversenyére kértek fel, úgy játszottam el egy hét múlva, hogy közben három Sybelius hegedűversenyt adtam. Vannak ilyen őrült dolgok, és nem bánom őket. Ligeti György hegedűversenyére fél évem volt. A darab szerkezete miatt előre eldöntöttem, hogy kottából játszom majd. Hiába jöttem rá pár héttel a koncert előtt, hogy kívülről is menne, hiába tudták az ujjaim, hiába láttam magam előtt a kottaképet, a fejem mégis azt mondta, hogy nincs meg biztonságosan. Másféle élményem volt egy Carnegie Hallhoz kapcsolódó koncerttel kapcsolatosan, ahol Nádor Mihály hegedűversenyét adtam elő. Fantasztikus zeneszerző volt, 1944-ben, Auschwitzban halt meg. A legtöbben mint a Operett Színház legendás igazgatóját, operettek, varietédarabok szerzőjét ismerik, de emellett kiváló klasszikus zenész is volt, aki sok más egyéb mellett írt egy csodálatos hegedűversenyt is. Mivel kifejezetten virtuóz darab, annyit kellett gyakorolnom, hogy már az elején tudtam, hogy meglesz fejben. A Penderecki-hegedűverseny viszont olyan bonyolult, szövevényes szerkezetű, ráadásul hosszú darab, hogy sokkal egyetemesebben kellene tudnom a mű egészét ahhoz, hogy kívülről memorizáljam.

– A kvartett is inkább kottás műfaj.
– Valóban, bár izgalmas lenne egy vonósnégyest kívülről játszani: úgy, hogy mind a négyen csak egymás rezdüléseire figyelünk. Van egy-két kvartett, amely így is játszik, nincs kizárva, hogy mi is megpróbáljuk.

Lapozzon az interjú folytatásáért!

---- Oldal címe ----

– Miért fontos egy szólista számára a kamarazene?
– Részben mert a zeneszerzők sokkal gazdagabb repertoárt írtak kvartettre, mint szóló hegedűre. Minden mindennel összefügg. Kati, a feleségem szintén évek óta kvartettezik, szintén rengeteget szólózik. Az ő hegedűje – egy Stradivari – elvben alkalmasabb lenne a kvartett első hegedű szólamára, mert épp a magas hangokban a legnagyobb a vivőereje. Az én Guarnieri hangszerem viszont a mély hangokban erősebb. Izgalmas kérdés, vajon a vonósnégyesben feltétlenül és minden esetben az első hegedűs-e a leginspiratívabb előadó. Kati személyisége sokszor kezdeményezőbb, még az enyémnél is. Vannak zeneművek, ahol ő az első hegedűs. Az sem ritka, hogy több szólamot is megtanulunk. Az idei Kaposfesten a Sosztakovics-előadáson például én brácsáztam.

– Ez az önök által szervezett komolyzenei fesztivál. Hányadik éve működik?
– Ez volt a negyedik kamarazenei fesztiválunk Kaposvárott.

– A Kaposfestre meghívott művészekről azt szokták mondani, hogy közvetlenül a nagy áttörés előtt állnak a valódi világhír felé.
– Néhányukra ez valóban igaz, de sokan közülük már át is törtek.

– Hogy választják ki a fellépőket?
– A fesztiválprogram magja olyan művészekből áll, akikkel valahol a világban már játszottunk, és többnyire jó barátok is lettünk. Ezek a kollégák gyakran megkérdezték, van-e Magyarországon kamarazenei fesztivál. Mondtuk, hogy sokféle létezik, de pont ilyen még nincs. Elgondolkodtunk a lehetőségen. A végső lökést az adta, hogy Kati megkapta a Kaposvár városért kitüntetést. Mivel addig nem sokat tett városáért azonkívül, hogy ott nevelkedett, és erre büszke is volt, elmentünk a polgármesterhez a fesztivál ötletével. Jól fogadta. Eleinte néhány napos rendezvényben gondolkodtunk, de rájöttünk, hogy már ezt sem tudnánk profin megszervezni. Ekkor jött a képbe Bolyki Gyuri, aki amellett, hogy kiváló muzsikus, évek óta foglalkozik rendezvényszervezéssel is. Belevágtunk. Miért is ne, hiszen a legnagyobb európai fesztiválok, mint Lockenhaus, Moritzburg vagy a Jeruzsálem Fesztivál is kicsiben kezdték.

– Kaposvár korábban a hazai zenei térképen sem nagyon szerepelt, most pedig Európa-szerte jegyzik.
– Minket is meglepett, hogy két év sem kellett ehhez. Kaposvárról ma minden klasszikus zenész hallott, mert vagy volt már ott, vagy valamelyik ismerőse, barátja, kollégája beszélt róla. Ez sokat segít a szervezésben. Elkezdtük azokkal, akiket személyesen ismerünk, és akik emiatt, a kedvünkért eljönnek Kaposvárra. A nálunk vendégeskedő fiatal művészek jelentős része már eddig is játszott a legnagyobb zenekarokkal, többségük Magyarországon is járt már. Jönnek olyan művészek is, mint Kocsis Zoltán, Rados Ferenc, Vásáry Tamás és még sorolhatnám a neveket, akik önmagukért beszélnek. Sokukat nem is tudnánk kifizetni, ha nem baráti áron jönnének. A város persze nagyon sokat segít, hiszen hat éves támogatási szerződést kötöttünk. Nem csak Magyarországon, de nemzetközi szinten sincs sok olyan település, aki vállalná, hogy hat éven át támogat egy vadonatúj kulturális rendezvényt – nem is kevés pénzzel. Ez a biztos alap, ami hozzásegít további állami forrásokhoz. Egy nívós fesztivál sajnos nagyon drága műfaj, középszerűt viszont nem érdemes csinálni.

– A rendezvény sikerét mutatja, hogy ma, amikor úton-útfélen azt szajkózzák, hogy nincs igény kultúrára, nehezen eladható termék a klasszikus zene, ám a kaposvári kamarazenei fesztivált tulajdonképpen reklámozni sem kell ahhoz, hogy elkeljenek a jegyek.
– Erre tényleg büszkék lehetünk. Tavaly, még az idei műsor meghirdetése előtt, látatlanba megvettek 25 bérletet, amelynek mindegyike 14 koncertre szól. Ezen felbuzdulva Kati, az én kedves feleségem kitalálta, hogy az idei fesztiválon fel lehessen iratkozni a következő évadra szóló kedvezményes bérletekre. Gondoltuk, kiteszünk egy A4-es papírt, és akinek fontos, felírja rá magát. Két napig sorban álltak az előjegyzésért. Körülbelül százan jelezték, hogy mindenképp vennének bérletet, anélkül, hogy bármit tudnának a jövő évi programról. A telt ház a Kaposfest koncertszínhelyén több mint ötszáz férőhelyet jelent. Egy héten keresztül naponta két koncertet tartunk, mégis elfogynak a jegyek. Ez is megerősít abban a hitemben, hogy a minőség hosszú távon sokkal erősebb reklámértékkel bír, mint a legravaszabb marketingkampány.

– Mi haszna van mindebből Kaposvárnak?
– Az első években nehéz forintban kimutatható haszonnal számolni, ám az, hogy a város híre, neve világszerte terjed, az, hogy az ott élők büszkék erre a rendezvényre, ezáltal büszkék arra, hogy kaposváriak, előbb-utóbb gazdasági előnyt is jelent az erkölcsi vagy társadalmi siker mellett. Nem csak a város, hanem az egész ország számára.