17 nagyjátékfilm versenyben, mind magyarországi ősbemutató, 8 további nagyjátékfilm versenyen kívül, 5 filmklasszikus a CineClassics-blokkban, Sundance Channel-válogatás, Kechiche-retrospektív, workshopok, mesterkurzusok, konferenciák, nemzetközi filmvásár, számos szakmai találkozó, csupa telt házas vetítés – ez a szombat este véget ért 10., ünnepi Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál gyorsmérlege. A siker szó szerint elsöprő volt: a fesztiválvetítések egy részén komoly tömegek ragadtak a telt házas vetítőhelyen kívül.
Az idei CineFesttel kapcsolatban gyakran az volt a legnagyobb élmény, ha valaki bejutott egy filmre – ez pedig mindennél többet elmond a nemzetközi filmfesztiválról, amely mára szemmel láthatóan túlnőtt a keretein és még az idelátogató sztárok is a legnagyobb elismerés mellett beszélnek tapasztalataikról. A CineFest presztízse már lehetővé teszi olyan nevek invitálását a borsodi megyeszékhelyre, mint az Oscar-jelölt Sean Ellis, vagy a cannes-i díjazott Anthony Chen, a játékfilmes versenyprogramban sztárfilmek sorát tudták bemutatni, és a mind a hazai szakma, mind a filmrajongó közönség kötelességének érzi a szeptemberi miskolci látogatását.
A szombaton véget érő mustrán kétségtelenül a minőség diadalát ünnepelték, bár a 17 játékfilmből álló versenyprogramban végül csak két alkotás nyerte el az öt díjat. A fesztivál fődíját, a miskolci születésű Oscar-díjas rendező-íróról elnevezett Pressburger Imre-díjat Katrin Gebbe filmje, a Tore tánca (Tore tanzt) nyerte, az elismerést a film díszlettervezője, Anna Wübber vette át. A Tore tánca a Nemzetközi Filmklubszövetség FICC-díját is megkapta. A történet egy német keresztény punk mozgalom, a Jesus FreakS tagjairól szól, akik – miközben lázadnak az intézményes egyház ellen – teljes mértékben magukénak vallják Jézus tanításait a szeretetről. A Tore tánca témája mellett erőszakosságával hívta fel a közönség figyelmét, amelyben a film főszereplőjének, Tore-nak a hite mélységét teszik próbára.
A fődíjat a Tore tánca nyerte, de három díjával az idei fesztivál legnagyobb nyertese mégis a szingapúri Ilo Ilo lett. A Cannes-ban a legjobb első filmesnek járó Arany Kamera díjat májusban megnyerő Anthony Chen a zsűri nagydíját, a Miskolc közelében született producerről, a Paramount Picturest alapító Adolph Zukorról elnevezett elismerést, valamint a nemzetközi ökumenikus zsűri díját és a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját is megkapta a szombat esti díjátadón. Chen személyesen vette át a három elismerést. Az Ilo Ilo az elmúlt napokban egymás után kapja a rangos elismeréseket: múlt héten Vlagyivosztokban a legjobb film, és a legjobb színésznő elismerését érdemelte ki a Pacific Meridien Nemzetközi Filmfesztiválon, a hétvégén pedig a kazah Almaty eurázsiai filmeknek megrendezett nemzetközi versenyén a legjobb színész díját kapta a fiatal főszereplő, Koh Jian Ler. Az Ilo Ilo egy szingapúri család neveletlen fiáról szól a világgazdasági válság hajnalán, amikor a tanácstalan szülők egy fülöp-szigeteki bejárónőt fogadnak fel gyerekük kordában tartására. Az Ilo Ilóban ugyan néhány első filmes hibát felfedezhetünk, de a mozi ezzel együtt kiemelkedő színészi alakításokkal, érzékeny témafeldolgozással, és kifinomult jelenetek sorával válik emlékezetessé. Nem véletlen, hogy Szingapúr Oscar-nevezettjét máris a legjobb külföldi film Oscar-díj egyik nagy esélyesének tartják.
Dér András filmrendező, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének professzora volt idén az ökumenikus zsűri magyar tagja, aki a Magyar Nemzet kérdésre válaszolva az ökumenikus zsűri díjazta Ilo Ilóról elmondta, nagyon szépen megkomponált film, amelyben a történetet tudatosan vitte végig a rendező. Anthony Chen rendezését azért is kiemelkedőnek nevezte, mert miközben nagyon egyszerű, csendes darab, számos finom rezdüléssel vált a mezőny szerintük legkiemelkedőbb darabjává. Dér a fődíjas Tore táncát vallási kérdésfeltevése miatt emelte ki, amelynek főhőse egy sajátos Krisztus-utat jár végig egy megváltástörténetben, de érzése szerint a film tézisszerűen szimplifikálja a történetet, még ha el is ismerte vitára provokáló szándékát. A versenyprogramról a zsűritag elmondta, valamelyest egysíkúnak érezték a játékfilmes mezőnyt, amelyben sok alkotás vetette fel a szexuális identitás kérdését.
Az ökumenikus zsűrinek a tematika a túlsúlyosságán túl az is feltűnt, hogy milyen mértékben kétségbeesett és elveszett a mai fiatal generáció, akik már nem tudnak merre fordulni bizalomért, biztonságért. Dér szerint ezekben a filmekben már fel sem merült, hogy van valamiféle érték, hősei visszafelé fordulnak, hiányolják a gyermekkort, a teljes családot, tétova és bizonytalan az ábrázolt generáció, akiknek szinte nincs jövőképük. Dér azt is kiemelte, hogy a program filmjeinek zöme rendkívül konvencionális, amelyben nem látta a filmnyelv újító szándékát.
A kisjátékfilmes mezőnyben izraeli rövidfilm nyert (Welcome and... our Condolences), a dokumentumfilmek mezőnyében lengyel győztest köszöntöttek (Kiedys bedziemy szczesliwi - We Will be Happy One Day), az animációs program fődíját pedig a magyar Nyuszi és Őz, Vácz Péter alkotása nyerte. A fesztivál életműdíját a 75 éves Szabó István kapta, akinek három filmje, a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen is látható volt a CineFesten. A lassanként a régió legjelentősebb filmes seregszemléjévé váló CineFest különösen sikeres rendezvényen van túl. Ahogy lapunknak a fesztivál szervezői elmondták, válaszút elé értek: a rendezvényt követő számvetésükben a továbbfejlődés lehetőségeit vitatják meg, amelyben az örömteli eredmények mellett arról is szó fog esni, hogy a városi keretek között még miben lehetséges előrelépnie és fejlődnie a CineFestnek. Abban viszont valamennyi szervező és vendég is egyetértett, hogy példátlan fejlődésen ment keresztül az elmúlt tíz évben a miskolci filmfesztivál, és a többség remélni sem merte, hogy idáig juthatnak. Ez aztán a megsüvegelendő sikertörténet!
Önkormányzati támogatás, alaposan átgondolt térhasználat és sokrétű, színes programkínálat – nagyjából így nézne ki papíron a recept, amivel esélyt kaphat egy kisebb vidéki város művészmozija. Mindez leírva persze evidenciának tűnik, de a gyakorlatban már ott kezdődnek a problémák, hogy a hazai artmozi hálózatra vonatkozó számok terén is sok a bizonytalanság. Mayer Rudolf, a szombathelyi Agora – Savaria Filmszínház vezetője ennek ellenére előadása során számos, nem túl szívderítő adatra hivatkozott. E szerint a hagyományos mozik többsége még mindig nincs túl a digitalizáción, a jegyárból származó bevételeik pedig teljesen eltörpülnek a multiplexekéhez képest, összességében pedig a jelenlegi art-film besorolási, és az erre épülő támogatási rendszer nem életképes. Mayer szerint ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, ha egy 10 ezer főnél népesebb város artmozija esetében sikerült levezényelni a digitalizációt, valamint ésszerűen átalakítani a moziépületet – kisebb termeket hozva létre –, akkor akár üzletileg is komoly fejlődés történhet. Mayer azt is kifejtette: remélhetőleg jönnek az új magyar filmek, ugyanakkor ezek támogatása csak nagyon kis mértékben terjed ki azok reklámjára. Farkas Gabriella, a debreceni Apollo Mozit is működtető Főnix Rendezvényszervező Kft. munkatársa a helyi igényekre odafigyelő, sokrétű programkínálatban rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet. A debreceni moziban például komoly sikert ért az a programsorozat, amiben filmkritikusok vallottak személyes moziélményeikről, de gyümölcsöző együttműködést sikerült tető alá hozni a Frankofón filmnapok néven futó esemény kapcsán az Alliance Francaise helyi képviseletével. Kiss Lajos, az egri székhelyű Agria Film Kft. vezetője szerint a mostani besorolási-támogatási rendszernek köszönhetően a moziműsor összeállítása nem a közönség igényeihez igazodva történik, hiszen az a legfontosabb szempont, hogy az előírt előadásszám meglegyen. Az útkeresés tehát folyik a vidéki művészmozik mélyén, ám a hozzászólásokból az derült ki, félő, csupán önmagukra utalva egyáltalán nem biztosított a túlélésük.
Szathmáry István Pál
