– Egy filmes háttérmunkásokat felsoroló nemzetközi honlap eddig két mondatot közölt Önről. De hétfőtől megváltozott minden.
– Valóban semmit nem lehet rólam az internetet bújva megtudni. A nagymamám a hatvanas években kezdte a Mafilmnél mint jelmezkivitelező. Édesapám és édesanyám is jelmezkivitelező volt. Ebbe születtem bele, de sokáig mégsem gondoltam, hogy „ruhás” leszek. Dolgoztam egy grafikai stúdióban, aztán mégis a családi vállalkozásnál kötöttem ki. Általában az volt a munkamenet, hogy apám a nagy nemzetközi és hazai filmeket csinálta, anyám pedig a hazai reklámprodukciók jelmezkivitelezési munkáiban vett részt. Nagymamám a Hahó, Öcsi! és a Szindbád, apám a Família Kft., a Linda, az Angyalbőrben, a Kisváros című filmekben működött közre, majd nemzetközi produkciók, például a Kémjátszma és az Evita budapesti forgatásainak jelmezeiért is ő felelt. Aztán 2005-ben apukám egyik napról a másikra meghalt, s onnantól muszáj volt a cég élére állnom. Akkorra már volt azért önálló munkám is, az Argo című film jelmezkivitelezője voltam.
– A ruhák elkészítésén, átalakításán, leszállításán kívül mi a feladata?
– A külföldi mozik esetében idejön Magyarországra a produkció egyik vezetője, leginkább a jelmeztervező, s nyakunkba véve Budapestet, megnézzük, milyen anyagokat árulnak itt. Bebizonyítom, hogy van Röltexünk, s lehet cérnát venni, s elviszem olyan boltokba, ahol nem csak divatanyagokat árulnak, hanem színházi és filmes kelméket is. A bőrösökhöz is betérünk, ahol leesik az álluk, igaz, a nagyon jó cérnát Olaszországból kell hozatni. Segítek a tervezőnek, én szervezem le a varratást és azt, hogy forgatáskor mikorra hány öltöztető kell. Nyilván nagyon sok, színházi háttérrel rendelkező varrónőt ismerek. Sokszor aranyat ér a raktárkészlet, de például a Borgiákhoz szükséges reneszánsz ruhákból nem volt nekünk egy sem.
– A magyar filmek szerény költségvetésűek
– A magyar filmek legtöbbjénél nincs pénz jelmeztervezőre, inkább egyből a jelmezkivitelezőre bízzák a filmszereplők ruháinak elkészítését, s a forgatásra történő biztosítást. Értelemszerű, hogy a mi családunknak is van egy raktára, ahonnan kisebb-nagyobb átalakítással vehetők elő a ruhák, jelmezek. Még a nagymamám idejéből, és az apám munkáiból is vannak öltözetek.
– Mint Banderas fehér pamutinge az Evitából?
– Nem, hiszen az külföldi produkció volt. Olyankor van jelmeztervező, aki a jelmezkivitelező felettese, s általában a ruhákat is magukkal viszik. De itt is van kivétel. Apám évekig dolgozott egy, az 1200-as évek Angliájában játszódó BBC-s sorozatnak. A színészruhákat elvitték ugyan, de a statisztákét nem, így nálunk maradt kétszáz középkori ruha.
– Az évtizedek alatt felhalmozott egyenruhák, hivatalnoki uniformisok, pórnépi ruhák legnagyobb ellensége a molylepke lehet.
– Folyamatosan küzdünk a molyokkal. A készletünk pénzbeni értéke biztosan nem sok, de nagyon sok benne a belefeccölt munka. Nagyon jó ez a készlet akkor, ha nem túl vastag a ceruza, s nincsen elég pénz az öltözetek elkészítéséhez. Sőt, nem csak ilyen esetekben hasznos. Nemrég csináltunk az amerikai HBO-nak egy 45 perces kiajánlót, amely alapján a legnagyobb tévétársaságok eldöntik, hogy kérik-e a sorozatot vagy sem. A sorozat a hatvanas évek Kelet- és Nyugat-Berlinjében játszódik. Csomó cuccunk volt ehhez, s erről meggyőztük a produkció jelmeztervezőjét, a német Lisy Christlt, aki 2012-ben Oscar-díjra volt jelölve az Anonymous című film jelmezterveiért.
– Költségekben sem mindegy, hogy Dosztojevszkij Félkegyelműjéhez, Victor Hugo Nyomorultakjához, vagy a Borgiák vatikáni közegéhez kell ruhát készíteni.
– Egyébként egy koldus ruhája sem könnyű feladat. Addig rendben van, hogy nem brokátból készül, de sok öregítést igényel, a szétszakításokat is újra össze kell varrni. Az öregítés időigényes feladat.
– A Borgiákhoz hány ruhát kellett megcsinálni?
– Ú! Ötven-hetven szereplő volt, statisztériában pedig 400-500 civil, s mikor háborúztunk, újabb öt-hatszáz öltözet. Aztán a kardinálisok, papok, szolgák, vatikáni őrök, svájci gárdisták újabb 150 fős köre. Minden bálnak volt egy színkódja. A 60-70 fős nápolyi partit a hideg színek, a sötétkék és a szürke jellemezte, Rómában a melegebb színeket, a pirosat, a sárgát, a bordót használtuk. A két főszereplő ruházata is nagy kihívás volt. Jeremy Irons állandó, fehér pápai tunikájából húsz darabot készítettünk. Irons szinte minden nap szerepelt, harcolt is benne, volt, amikor véreznie kellett. A másik kihívás Lucrezia öltözete volt. Az ő ruháin egy olasz szabász és két-három varrónő hetekig dolgozott, mert minden kézzel készült, a legapróbb részletekig. Több ezer jelmezről van szó.
– Nagy felelősség, hogy a költséges forgatási napokra minden kész legyen.
– Egy évadban leforgattunk tíz részt az etyeki Korda Stúdióban. Forgatás előtt egy héttel kiderül a gyártási terv, a jelenetek sora, s az ahhoz szükséges statisztalétszám. Megcsinálom a listámat arról, hogy adott napra öt színészöltöztető, négy statisztériaöltöztető kell. Ha szerepel még háromszáz statiszta, mert csata lesz, akkor berendelek még huszonöt öltöztetőt. Egy hatalmas kiszolgáló épületben kaptunk helyet. Az egyik szobában az egyházi ruhások, a másikban a nemes férfiak, a többiben a nemes nők és a városi nők öltöznek, újabb helyiségekben a parasztok, koldusok, majd a gyermekek. Van még egy konténerekből összerakott épület is, ott öltöztek a francia katonák és a fegyveres rómaiak is.
– Hogyan értesült arról, hogy Emmy-díjra jelölték?
– A Borgia az első évben már kapott Emmyt a jelmezeiért. Gabriella Pescucci kapta, aki már 70 fölött van, és nagyon elismert olasz jelmeztervező. Ő maga a csoda. Minden forgatási nap itt volt, tervezte a zsoldosok mellényeit, nadrágjait. Nagyon gyakorlatias tervező, a szünetekben pedig leült gyöngyöt ragasztani, álarcokat festeni. Saját szabásszal, szabókkal, öltöztetővel jött ide. Idén júniusban pakoltuk el a Borgiák sorozat „kellékeit”, mert nem lesz több évad. Utolsó nap a film készítői mintegy mellesleg azt mondták, hogy idén három nevet küldtek be Emmy-jelölésre, a jelmeztervezőt, az olasz kivitelezőt és engem. Villámcsapásként ért a hír, nagyon boldog voltam.
– Egy percig sem gondolkodott azon, hogy megjelenik a Los Angeles-i átadón?
– Azt jeleztem vissza, hogy megyek. Csak a repülőjegyemet kellett volna állnom. Ugyanakkor sem a tervező, sem a kivitelező nem tudott ott megjelenni, én pedig úgy gondoltam, hogy nem szívesen lennék ott egyedül szmokingban a vörös szőnyegen. Nem vagyok magamutogató, sőt inkább feszengő típusként jellemezném magam. Megoldotta a kérdést, hogy közbejöttek munkák, éppen forgatok, most fejezzük be az Argo második részét.
– Hogyan tudta meg, hogy nyert?
– Hajnali 3-kor a kollégám írt SMS-t a helyszínről, így erre a hírre ébredtem. Másfél órával később már mennem is kellett forgatni, visszaaludni már nem tudtam. Főztem egy kávét, s azt mondtam: hűha! Felhívtam az anyámat, s elújságoltam neki a hírt. Aztán elindultam autóval Etyekre, a Korda Stúdióba dolgozni. Nyolc körül felhívott az anyám, és azt mondta: azt álmodta, hogy Emmy-díjat kaptam. Vagy ez tényleg a valóság?
– Ez a díj megnyitja a kapukat?
– A külföldi munkákat megelőzi egy interjú. Kétségtelen, hogy egy Emmy-díj erős fegyvertény.
– És mi lesz a szobrával?
– El fogják küldeni. Már alig várom. Ott van a polcon a helye.
