Annak idején, a Javított kiadás olvasása után egyetlen kérdés foglalkoztatott: miért hiszi el mindenki egyből, ami le van írva? Esterházynál a valóság csak (irodalmi) játék volt korábban. Miért változott meg egy csapásra minden? Egy jelentéseket író apa történetével nem viccelünk, az mindenáron valóság? És ha igen, akkor mi lesz az életművel? Olvassuk újra, és minden fikció helyére illesszük az író valóságát? Vagy marad minden a régiben, és kételkedhetünk tovább a szöveg igazában. Vagy-vagy.
„A múló évtizedek azt mutatják, hiába gondolom én azt, hogy az úgynevezett önéletrajziság csupán forma vagy hangütés ( ) Önök, olvasók, többnyire mégis azt gondolják, én én vagyok. Hát legyen.” Ezzel kezdi új könyvét Esterházy Péter. Ha már úgyis mindenki minden fikcióban a hús-vér alkotót látja, akkor nem tiltakozik tovább: regényt ír belőle. Eddig minden szavával reflektált önmagára, most majd ezt a reflexiót veszi szemügyre. Kettős csavar. Vagyis nyíltan beszélhet magáról, miközben történelmi regényt ír. Az Egyszerű történet ugyanis történelmi regény. A XVII. század végének konspirációkkal teli, bizonytalan világában játszódik, ahol Nyáry Pál titkos találkozóra várja Habsburg Lajost, hogy Magyarország jövőjéről tárgyaljanak. Nyomukban a titkosrendőrség, a szálakat pedig a hagyományos elbeszélésben – saját bevallása szerint – járatlan narrátor mozgatja. Senki és semmi nincs biztonságban tehát a regényben, legkevésbé az olvasó. A történelmi környezet ugyanis csak álca: itt semmi sem az, aminek látszik.
Nincsenek stabil szereplők, nincs pontosan követhető történet. Már a számozása is önkényes: száz oldalt ígér cím, a könyv pedig bő kétszázra jön ki: egy oldal egy elbeszélői egység, ami néha egy sort, néha három oldalt jelent. De még a saját számozását sem tartja be a mesélő, néha egyszerűen felfüggeszti azt: van, hogy megáll az idő, van, hogy széthullik a tér. „Mindebből az következik, hogy ez a nem létező múlttal és elfeledett jövővel terhelt jelen úgy kúszik a magyarok szívébe, hogy nincs, ki azt kiismerje.” És ha ez nem lenne elég, Esterházy minden oldalt széttördel a folyamatos lábjegyzeteivel.
A szövegjátékból ennek ellenére mégis kibontakozik egy történet: szereplőkkel, ok-okozattal, mint egy rendes regényben. Ez pedig az apa, az elbeszélő apjának a története. Vagyis az elkövetett bűnök ellenére megtalált boldogságé. „Azt szeretném, mondta, ha a gyerekeim tudnák, hogy az utolsó éveimben boldog voltam. ( ) Hogy a fájdalom, amelyet nekik okoztam, és a fájdalom, amelyet a feleségemnek okoztam, meghozta gyümölcsét. Szóval, hogy a fájdalom eltörpül a keletkezett boldogsághoz képest” – hallja a fiú az apja konklúzióját egy egykori ivócimbora tolmácsolásában. Mert itt már nem létezhet közvetlenség. Az apakeresés egyetlen hiteles eszköze a függő beszéd, a mellébeszélés, a szerepjáték, a történelmi regénybe rejtett vallomás. Ami néha kellően modoros, máskor erőltetett, helyenként giccses vagy épp értelmetlen, ám pont ezért végtelenül személyes. A történet morálon, történelmen, esztétikumon és magán a regényen is túlnő, míg végül nem marad más, csak egy valóságosnak is tekinthető beszélő. Aki megkísérli feldolgozni, az apja történetét.
Vagyis visszatérünk a kiindulóponthoz. A Javított kiadás a Harmonia Caelestis mitikus figuráját cincálta szét, pontosan beszámolva a környezetéről jelentéseket író apáról. Ám ahogy berángatta a valóságot az írói térbe, ahol addig minden a fikcióról szólt, a tények hirtelen érdektelenné váltak, és a tolakodó realitás belerondított az irodalomba. Az Egyszerű történet más utat jár be: mesét sző a tényekből, hiszen a valóság minden elemét csak történeteken keresztül ismerhetjük meg. Ebben a regényben pedig minél több a mese, a játék, az elbizonytalanítás és a hiba, annál közelebb jutunk a valósághoz.
(Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat, Magvető, 2013, 256 oldal, 2990 Ft.)
