– Soha nem nyert még magyar alkotás az egyik legrangosabb A kategóriás fesztiválon, Karlovy Varyban, és magyar film is utoljára éppen harminc éve, 1983-ban jutott ilyen magasra – akkor Erdőss Pál Adj király katonát nyert Arany Leopárdot Locarnóban. Ezzel bejött az a számításuk, hogy Berlinben, Cannes-ban, Velencében versenyben lehet lenni, de nyerni szinte lehetetlen, itt viszont komolyabb esélyük lehet?
– Nem tagadom, megfordult bennünk, hogy akár nyerhetünk is; aki hasonló helyzetben ennek az ellenkezőjét állítja, az nem mond igazat. Természetesen már az is nagy megtiszteltetés, ha az embert meghívják egy ilyen rangos fesztivál versenyprogramjára, és ha még díjazzák is, az csak hab a tortán. Amitől viszont a Karlovy Vary-i győzelem igazán felértékelődik, hogy ennek köszönhetően nagyon komoly fesztiválélete lesz A nagy füzetnek, valamint jelentősen befolyásolja a nemzetközi értékesítését is. Utóbbival különösen jól állunk: Közép- és Dél-Amerikába, Dél-Koreába, Japánba adták már el a filmet, Európában pedig szinte mindenhova – Oroszországot és Nagy-Britanniát leszámítva. Ami pedig a fesztiválszereplést illeti: meghívták A nagy füzetet Haifába, Londonba, Chicagóba, hogy csak a rangosabb szerepléseket említsem. És most jöttem meg a világ egyik legfontosabb filmes seregszemléjéről, Torontóból, ahol szintén hatalmas fogadtatása volt A nagy füzetnek. Az emberek szinte el sem mozdultak a helyükről, és olyan kérdéseket tettek fel, hogy teljesen világos volt, megértették a mondanivalómat. Mindenkit a gyerekek és nagymama története és a kiszolgáltatottság témája fogott meg leginkább.
„Én csak próbálom eljuttatni a nézőt a szikla szélére, és majd ő ugrik, ha akar”
Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet
– Van egy ilyen sikernek visszaigazolása az alkotó számára? Hogy érdemes volt makacsul fáradoznia?
– Mindenképpen van, ráadásul ez a film nem könnyű körülmények között készült. Anyagilag talán igen, lelkileg annál nehezebben. Voltak még a közeli munkatársaim között is komoly ellendrukkereim, ami engem egyáltalán nem motivált. Képzeljen el egy evezőshajót, amelyben mindenkinek egyszerre, egy irányba kellene húznia, de valaki mindenáron az ellenkező irányba húz. Ettől akkor is összevissza megy a hajó, ha én kapitányként hátul igyekszem egy irányba koordinálni a csapatot. A forgatás folyamán sokszor elkedvtelenedtem, és már a bemutató előtt is sok támadás érte az alkotást. Ami ezekben a támadásokban, bizalmatlanságban a leginkább fájt, hogy mindeközben a film nem volt fontos, csak a politikai kiállás. Nekem pedig nem az a dolgom, hogy kritizáljak, hanem hogy filmet készítsek. Célkeresztben van-volt A nagy füzet amiatt is, hogy ez lesz az első mozikba kerülő produkció, amelyben a Nemzeti Filmalap is részt vett. Pedig, bár sok minden nem működik még olajozottan a filmalapnál, nyitottságot éreztem a változásokra. Egyébként egy területet megoldatlannak látok: a filmalap a forgalmazást egyelőre csak visszatérítendő módon támogatja, pedig a magyar alkotásoknak nagyon nagy szükségük lenne marketingtámogatásra is. A nagy füzet is kap majd komoly tévés reklámot, és ez nagyszerű, de ez csak egy szelete a marketingfeladatoknak.
– Munkásságán végigtekintve egyértelmű, hogy történetei erősen karakterközpontúak, és nincs ez másképp A nagy füzet esetében sem. A történet választja a rendezőt, vagy a rendező a történetet?
– Nem tudom. Egyszerű lenne azt mondani, hogy a rendező, de én fatalistább vagyok annál, hogy ne feltételezném az ellenkezőjét is.
– A regény sokkal nyersebb és explicitebb tartalmakkal is bír a testiség területén, amely nem jelenik meg a filmben. Én egyetértek azzal a mások mellett Hitchcock által vallott megállapítással, hogy a kevesebb több, és rémisztőbb az, amit nem látunk, csak elképzeljük. Ön kezdetektől tudta, hogy visszafogottabban fog fogalmazni a vásznon?
– Igen, mindenképpen így akartam. Hiszek abban, hogy a néző fantáziája mindennél kegyetlenebb. Én csak próbálom eljuttatni a nézőt a szikla szélére, és majd ő ugrik, ha akar. Azért elkísérem, elmegyünk együtt, ameddig lehet, de a többi rajta múlik.
– Sokak szerint több ilyen filmnek kellene készülnie manapság, utalván A nagy füzet intellektuális mivoltára, valamint témafelvetéseire. Egyetért ezzel?
– Ezt nem tudom megítélni. Szerintem fontos a változatosság a filmgyártásban, emiatt is már én sem készítenék több ilyen filmet. Úgy érzem, háborúról, gyerekekről eleget beszéltem már. A múltba tekinteni számomra csodálatos időutazás. Amikor kijelöl az ember egy kort, egy szerepet, annak megfelelően változik a környezet: új pályaudvarból régi pályaudvar lesz, a farmeros statisztából 1944-es őr válik. Számomra igazi nagy kaland a múltba tekintés. Most viszont készítenék valami mást, valami kortársat. Nagyon foglalkoztat például egy lengyel író, Jerzy Kosinski, aki Amerikába emigrált. Nagy nőfaló, igazi playboy volt, vele történt meg, hogy lekésett arról a híres partiról, amelyen a Manson Család vérengzett. Fantasztikusan izgalmas az író élete és a munkássága is, most olvastam a Vakrandi című regényét, amely egészen magával ragadott. Kosinskiről filmet készíteni nagyon kivinne abból az irányból, ahol jelenleg filmesként tartok. Egyébként is mindig érdekelt az alkotás folyamata, az alkotó. Ez Csáth Gézával kapcsolatban is megérintett, ott is köröztem már a téma felett, de Kosinski egészen másfajta megközelítés lenne. Ez a létrehozás, alkotás van a közepén egyébként az Álomkommandó című Sütő András-színdarabnak is, amelyet most állítok színpadra a Pesti Színházban. Talán nem véletlen, hogy a színházban már réges-rég máshol járok, mint filmrendezőként – ezért is érzem ott is a késztetést és a nyitás szükségét valami új irányába.
