Az Aida után tizenöt évig nem írt újabb operát, ebből az időszakból kiemelkedő műve az író Alessandro Manzoni halálára született Rekviem. Már a hetvenes éveiben járt, amikor megírta az Otellót, majd nyolcvanévesen, szintén Shakespeare nyomán a Falstaffot − érdekesség, hogy ez volt második vígoperája, amely fél évszázaddal az első után született.
Verdi aktív közéleti tevékenységet is folytatott, képviselő, majd 1875-től szenátor volt, jövedelméből az elesetteket támogatta, kórházakat alapított. Egyre-másra kapta a legnagyobb elismeréseket, de a kitüntetések nem érdekelték − amikor a király márkivá akarta kinevezni, ezt azzal utasította vissza, hogy ő „egyszerű paraszt”. Művei előadásáról igen határozott nézetei voltak, megesett, hogy kisebb könyvnyi terjedelemben foglalta össze a legapróbb részletekre vonatkozó instrukcióit a rendező és az énekesek számára.
A zenetörténet egyik legnagyobb operakomponistája a szenvedélyektől fűtött olasz léleknek megfelelő formát az áradó dallamokban találta meg, a bemutatót követően áriáit még a velencei gondolások és a nápolyi utcazenészek is énekelték. Egy anekdota szerint amikor Verdi nyaralását a naphosszat az ő operarészleteit visszhangzó utcai verklik zavarták meg, arra a szezonra az összes verklit kibérelte és eldugta egy szobába. Muzsikáját szívesen használják filmekben is, egyebek között a Micsoda nő! című vígjátékban is a Traviata dallamai csendültek fel.
Verdi 1901. január 27-én halt meg, a gyász miatt azon a napon a milánói boltok többsége zárva tartott, és egy rövid időre a közlekedés is megbénult. Végrendeletében vagyona nagy részét kórházakra, szociális intézményekre hagyta. Ő alapította a világon az első menhelyet idős zenészek számára, egész életművéből ezt tartotta a legmaradandóbb alkotásnak.
