Mentősök úgy döntenek a kilencvenes évek elején, hogy azt, akit szerintük már nem érdemes megmenteni, hagyják elmenni még a kórházba jutás előtt. A „kampókat”, ahogy az áldozatokat emlegetik, pedig jutalék fejében átjátsszák egy temetkezési vállalkozásnak. Az eset valóban megtörtént, igaz, nem nálunk, hanem Lengyelországban, de csereszabatosan kelet-európai történet ez ahhoz a vadkapitalizmus hajnaláról, hogy a magunkénak érezzük.
Ennek a történetnek, vagyis az ebből készült filmnek kellene most megmutatnia, hogy életre való az új magyar filmtámogatási rendszer. Legalábbis a várakozások mintha ezt sugallnák. Csakhogy komoly gondok vannak ezzel. Egyrészt nehéz lenne megmondani, hogy akkor ez kinek is a története. Mert nem a fiatal rendezőé, Bodzsár Márké, hiszen ő később született annál, hogy a korszakról ilyen eleven emlékei legyenek. Ráadásul komoly aránytévesztéssel egy másik történetet is beleerőszakol az abszurd alapanyagba. A film főhőse, Milán ugyanis a délszláv háború borzalma elől menekül Budapestre, hogy azután a véletlennek köszönhetően az említett mentőautóban találja magát. Hamarosan válaszút elé kerül: ha megköti az ördögi alkut a cinikus Fék doktorral, és betársul a doki meg a nem kissé hibbant Kis Tamás sofőr mellé a sötét üzletbe, akkor lesz arra pénze, hogy a szarajevói ostromgyűrűben maradt, egy kórházban dolgozva az életét kockáztató menyasszonyát is átcsempésztesse.
Milán, Kis Tamás és Fék doki – gördülékeny cselekmény
Fotó: A Company Hungary
A két történetszál azonban a legkevésbé sem simul sorjamentesen össze, még csak komolyan vehető motivációs szerep sem jut az elszakított szerelmesek balladájának. Persze érzi a néző a film végén, hogy a rendező valami olyasmit is akart mondani, hogy még a balkáni háború borzalmai felől nézve is betegesen abszurd, ami abban a mentőautóban történik, csakhogy Milánon nem igazán látszik, hogy komolyan megviselné, és valódi lelki válságot okozna számára az említett döntés és annak következményei. Meg hát az a világ, ami a játékidő java részében kibomlik előttünk, leginkább egy kevésbé míves képregény világának drámaiságát hordozza, és ezen még az sem segít, hogy Rába Roland remekel Fék doki szerepében, és Keresztes Tamás is hozza a tőle megszokott színvonalat a kéjgázon pörgő, kattant és ninjafilm-megszállott unterman szerepében.
Persze ez a valóságtól elemelt, kissé karikaturisztikus és helyenként inkább kamaradarabokat idéző zárt világ működhetne is – ha Bodzsár hagyná. Lehetne Fék meg Kis Tamás képregényfigura vagy a rendszerváltás szalonspiccét is sokáig másnapos társadalmi afterparty Rosencrantzja és Guildensternje, de akkor meg nem kéne erőltetni – főleg ennyire elnagyoltan és átgondolatlanul –, hogy valami életrajzi magyarázatpótlékot kapjunk arra, vajon miért is üzletelnek holttestekkel azok, akik a gyógyításra esküdtek fel. Nagy kár, hogy így történik, mert például Fék figurája lehetne a magyar filmtörténet egyik legszerethetőbb cinikus szörnyetege, egyébként még így is majdnem az. És még nagyobb kár, hogy emlékezetes poénokat, idézhető szövegeket nem sikerült igazán a szájukba adni, ami már csak azért is komoly hátrány, mivel ez a film láthatóan nagyon szeretné sötét komédiaként eladni magát. Csakhogy ezzel kapcsolatban talán még több kifogása lehet a nézőnek, mint a forgatókönyv előbb említett szépséghibáit illetően.
A szomorú igazság ugyanis az, hogy nagyjából tíz évet késett ez a film. Tíz éve még a poénok egy jelentős része akár ülhetett is volna, és biztos lett volna olyan iskolanapi rendezvény az országban, ahol három tanuló véres műtősnek öltözve röhögtetné az osztálytársait. Csakhogy ez a tíz év eltelt, a véresen abszurd és betegen humoros jelenetek értékállóságát alaposan kikezdte az ilyeneket naponta elénk öntő internet. Nem mellesleg van már egy Kontroll című filmünk, ha éppen hülye karatemozdulatokkal önmagát szórakoztató mellékszereplőn szeretnénk nevetni, mi több, még egy Szőke kóla című filmen is szerencsésen túl vagyunk. Ez utóbbit csak azért említem, mert így bírta elnevezni az egyik – a történet szempontjából meglehetősen fontos – mellékszereplőjét a forgatókönyvet is jegyző Bodzsár, ami falunapon két sörrel elmegy (egyébként nem), de egy olyan rendező esetében komoly műhiba, aki meglehetősen tudatosan pályázik a magyar Tarantino címére.
De hogy jót is mondjunk: az operatőri munkára például semmilyen panaszunk nem lehet, a vágás is profi kezekbe került, és igen, a látvány kapcsán úgy összességében elégedettséget érezhet a néző, nincs megspórolva sem a fröccsenő vér, de még a nyílt törés esztétikailag teljes élménye sem. Amiért pedig nem lehet eléggé hálás a néző Bodzsárnak: végre életszerű és gördülékeny párbeszédek hangzanak el egy magyar filmben. Csak a már említett abszurd, sötét tónusból kellett volna jóval több. Meg például egy olyan főgonosz, akinek tényleg aurája van, és nem úgy kóvályog a vásznon, mint egy kedélybeteg ruhatáros, ahogy azt sajnos Zsótér Sándor teszi a számító temetkezési vállalkozó szerepében. Nagyon úgy tűnik, hogy nem az Isteni műszak lesz az, ami visszaédesgeti a hazai nézőket a magyar filmekre, miközben a kritikusok elismerő fejbiccentését is bezsebeli. De Bodzsárban benne van, hogy egyszer még rendez egy igazán jó filmet.
(Isteni műszak. Színes, magyar fekete komédia, 106 perc, 2013. Rendező: Bodzsár Márk. Forgalmazó: A Company Hungary)
