Isteni műszak: érzéstelenített humor

Kicsit humoros, kicsit abszurd, de legalább nagyon véres és magyar. Mozikban az Isteni műszak.

Persze ez a valóságtól elemelt, kissé karikaturisztikus és helyenként inkább kamaradarabokat idéző zárt világ működhetne is – ha Bodzsár hagyná. Lehetne Fék meg Kis Tamás képregényfigura vagy a rendszerváltás szalonspiccét is sokáig másnapos társadalmi afterparty Rosencrantzja és Guildensternje, de akkor meg nem kéne erőltetni – főleg ennyire elnagyoltan és átgondolatlanul –, hogy valami életrajzi magyarázatpótlékot kapjunk arra, vajon miért is üzletelnek holttestekkel azok, akik a gyógyításra esküdtek fel. Nagy kár, hogy így történik, mert például Fék figurája lehetne a magyar filmtörténet egyik legszerethetőbb cinikus szörnyetege, egyébként még így is majdnem az. És még nagyobb kár, hogy emlékezetes poénokat, idézhető szövegeket nem sikerült igazán a szájukba adni, ami már csak azért is komoly hátrány, mivel ez a film láthatóan nagyon szeretné sötét komédiaként eladni magát. Csakhogy ezzel kapcsolatban talán még több kifogása lehet a nézőnek, mint a forgatókönyv előbb említett szépséghibáit illetően.

A szomorú igazság ugyanis az, hogy nagyjából tíz évet késett ez a film. Tíz éve még a poénok egy jelentős része akár ülhetett is volna, és biztos lett volna olyan iskolanapi rendezvény az országban, ahol három tanuló véres műtősnek öltözve röhögtetné az osztálytársait. Csakhogy ez a tíz év eltelt, a véresen abszurd és betegen humoros jelenetek értékállóságát alaposan kikezdte az ilyeneket naponta elénk öntő internet. Nem mellesleg van már egy Kontroll című filmünk, ha éppen hülye karatemozdulatokkal önmagát szórakoztató mellékszereplőn szeretnénk nevetni, mi több, még egy Szőke kóla című filmen is szerencsésen túl vagyunk. Ez utóbbit csak azért említem, mert így bírta elnevezni az egyik – a történet szempontjából meglehetősen fontos – mellékszereplőjét a forgatókönyvet is jegyző Bodzsár, ami falunapon két sörrel elmegy (egyébként nem), de egy olyan rendező esetében komoly műhiba, aki meglehetősen tudatosan pályázik a magyar Tarantino címére.

De hogy jót is mondjunk: az operatőri munkára például semmilyen panaszunk nem lehet, a vágás is profi kezekbe került, és igen, a látvány kapcsán úgy összességében elégedettséget érezhet a néző, nincs megspórolva sem a fröccsenő vér, de még a nyílt törés esztétikailag teljes élménye sem. Amiért pedig nem lehet eléggé hálás a néző Bodzsárnak: végre életszerű és gördülékeny párbeszédek hangzanak el egy magyar filmben. Csak a már említett abszurd, sötét tónusból kellett volna jóval több. Meg például egy olyan főgonosz, akinek tényleg aurája van, és nem úgy kóvályog a vásznon, mint egy kedélybeteg ruhatáros, ahogy azt sajnos Zsótér Sándor teszi a számító temetkezési vállalkozó szerepében. Nagyon úgy tűnik, hogy nem az Isteni műszak lesz az, ami visszaédesgeti a hazai nézőket a magyar filmekre, miközben a kritikusok elismerő fejbiccentését is bezsebeli. De Bodzsárban benne van, hogy egyszer még rendez egy igazán jó filmet.

(Isteni műszak. Színes, magyar fekete komédia, 106 perc, 2013. Rendező: Bodzsár Márk. Forgalmazó: A Company Hungary)