Praktikus kiszerelésben kínálja a borzongást és a megrendülést Az éhezők viadala második része is. Aki szereti az orwelli kiábrándultságot fakó színekkel felfestő pesszimista jövővíziókat, de soknak találja a Cormac McCarthy regényéből készült Az út kíméletlen realizmusát, nem fog csalódni. Aki számára vonzóak a színesebb-szagosabb, helyenként már-már bohókás futurisztikus hacukák, de Luc Besson Ötödik elem című galaktikus mókáját már túlzóan poposnak véli, jó filmre ül be. És aki – hozzám hasonlóan – úgy érezte az Alkonyat-sorozatot nézve, hogy legszívesebben a farkasfiú helyes buksijával faragna egy tüchtig karót, amivel elintézi a vámpírsrácot, nos, azok is fellélegezhetnek, hogy a tinédzserkori szerelem ábrázolása a vásznon nem csak bicskanyitogató lehet.
Vagyis a Suzanne Collins sikerkönyveit feldolgozó Az éhezők viadala mint mozis franchise jól láthatóan képes meglehetősen sokféle igényt egyszerre kiszolgálni, és teszi ezt nem is túl tenyérbemászó igyekezettel. Éppen ezért talán nem is az eredetiség az, amit méltányos számon kérni rajta, viszont tagadhatatlan, hogy részleteiben ötletes, és nemegyszer kimondottan erős hangulatú film mind az első, mind a második rész.
Az első részben megismerhettük azt a disztopikus világot, mely az Egyesült Államok romjain jött létre. A Panem néven futó szép új világ körzetekre van osztva, amelyeket a Kapitólium irányít, élén a ravaszul zsarnoki elnökkel. A körzetekben nem könnyű az élet, és miközben a vezető réteg féktelenül csicsás öltözékében úgy dőzsöl és páváskodik, mintha csak egy álom főszereplői lennének, amelyet XIV. Lajos álmodott, miután a kelleténél többször vett a fokhagymás báránysültből, addig a kormos és éhes pórnép mindenféle nehéz fizikai munkát végez.
A cirkuszt és kenyeret mondás nevében az elgyötört dolgozók minden évben gigászi tévéműsor nézőivé válhatnak, mely tulajdonképpen a gladiátorjátékok és az énekes tehetségkutatók ördögi párosítása, mínusz éneklés. Ez az Éhezők viadala. Minden körzetből kiválasztanak két-két fiatalt, egy fiút és egy lányt, akiknek élet-halál harcot kell vívniuk egymással, és természetesen csak egyetlen győztest hirdetnek. Hogy még inkább felkészültek legyenek a fegyverforgatásban és a nézők rokonszenvének megszerzésében – ez utóbbi legalább annyira fontos, ha nem fontosabb szempont, mint a hatékony gyiloktudás –, a versenyzők mellé mentorok és divattanácsadók is társulnak.
Főszereplőink, a vadóc Katniss, aki húga helyett jelentkezik, és a becsületes képű péklegény, Peeta az első részben kemény küzdelem, sok lelki fájdalom és a showbiz szabályainak elsajátítása árán – amelynek része az egymás iránt színlelt szerelmük is – győzedelmeskedtek, sőt Katniss úgy diadalmaskodott, hogy a mindenható játékmester akaratával is szembement, aminek a még mindenhatóbb elnök nem igazán örül.
De ezt már a második részből tudjuk meg, amikor is ott vesszük fel a fonalat, hogy Katniss és Peeta élvezi a győztesek jutalmát egy kissé kísérteties, de azért a 12. körzetnek az ipari forradalom komor látképéhez mérten egészen helyre lakóparkban. Persze a show-nak folytatódni kell, és közeleg az idő, hogy a kis stáb vonattal körbeutazza a körzeteket, hogy a csüggedt dolgozókba, köztük a játék utolsó fordulójában elhunyt versenyzők hozzátartozóiba amolyan rögtönzött falunapokon öntsenek lelket.
A széles műmosolyokat azonban egyre nehezebben egyensúlyozza az arcán a rátermett lány, aki nemcsak azzal szembesül, hogy az ellenállás jelképévé vált, hanem azzal is, hogy ez az ellenállás lassan forradalommá fog hevülni. Mert hiába a rohamosztagos rendfenntartók kegyetlen fellépése, egyre több kéz lendül magasra a jellel – az énekes poszáta jelével –, amelyet egyébként Katniss viselt kitűzőként a viadal során. Az elnök is érzi, hogy az eddig bevált szelepekkel már nem lehet kiereszteni a gőzt, ezért megzsarolja a lányt, és arra kényszeríti, hogy ő és Peeta teljes beleéléssel játssza el a szerelmespárt.
Bele is adnak mindent, még egy esküvő hirtelen mentőötlete is felmerül, csakhogy egyre inkább egyértelmű: a felkelés nem sokáig várat magára. Ekkor az elnök, karöltve az új és láthatóan ördögien ravasz játékmesterrel, új fordulatot ír ebbe az országos méretű szappanoperába: kihirdetik a jubileumi viadalt, amelyben a korábbi évek győztesei csapnak össze. Persze a legfőbb cél az, hogy a nézők lássák reménységük, Katniss halálát a képernyők előtt. Ám a történet végül másmilyen fordulatot vesz
Érdekes, hogy nem maga az akció az, ami a nézőt a székhez szegezi, sokkal inkább a mindenkori tekintélyuralmi rendszerek működési elvének okos és hatásos bemutatása teszi élménnyé Az éhezők viadalának második részét, ez különösen a film első felére igaz. Még a szerelmi szál vagy a szereplők közötti érzelmi reakciók is sokkal inkább úgy jelennek meg, mint egy, a média sátáni módon számító logikája és az emberi élettel könnyelműen matematikázó zsarnoki akartnak alárendelt jelenség, amelyek nem feltétlenül reményt, inkább a túlélést sokszor csak hátráltató morális döntést jelentenek.
Meglepő komolyság ez egy alapvetően a fiatalabb célcsoportot célzó mozitól. Amely ráadásul még azzal is tüntet, hogy nem éppen kis kaliberű sztárokat vonultat fel a mellékszerepekben is, lásd az elnököt játszó Donald Sutherland vagy éppen a játékmester nem annyira központi szerepében is fajsúlyos Philip Seymour Hoffman feltűnését a vásznon. És mivel a film végén a harmadik résznek is megágyaztak, csak bízni tudunk benne, hogy az immár igencsak hatékonynak bizonyult receptet nem dobják majd szemétbe az alkotók.
(Az éhezők viadala – Futótűz. Színes, feliratos, amerikai sci-fi-akció film, 146 perc, 2013. Rendező: Francis Lawrence. Forgalmazó: Fórum Hungary)
