Van valami a levegőben, ami miatt az utóbbi időkben a beatköltészet és egyáltalán maga a beatmozgalom ilyen vagy olyan összefüggésben előkerül. Igazi könyvészeti esemény volt például, amikor az Európa Könyvkiadó 2011-ben kiadta Jack Kerouac programadó műnek is tekinthető Úton című könyvének legkevésbé átszabott ősváltozatát. Az idei miskolci nemzetközi filmfesztiválon pedig a szerencsések megnézhették John Krokidas Kill Your Darlings című filmjét, amely betekintést enged abba a fura, 40-es évekbeli egyetemi közegbe, melyhez többek között Allen Ginsberg, a már említett Kerouac és William Burroughs is tartozott, és amelyet az intellektuális útkeresés, a költészet megújításának izgalma éppúgy áthatott, mint a szélesebb társadalom által megvetett mindenféle bűnös élvezetek hajszolása. Mivel a közönség láthatóan rajong a híres tollforgatók életviteli kilengésein csámcsogó irományokért, nem haszontalan elővenni a kérdést: csak a művek számítanak, vagy a Parnasszus hálószobatitkai teljes joggal képezik részét az utókor nagy értelmezési igyekezetének?
A Ludwig Múzeum legújabb kiállítása, a Beatnemzedék – Allen Ginsberg meglehetősen bátortalan válaszkísérletnek tűnik ere a kérdésre. Már ha ez a kérdés egyáltalán felmerült a három franciaországi és egy német intézmény együttműködésével megvalósult, Jean-Jacques Lebel kurátori munkájának köszönhetően létrejött tárlat kapcsán. Az igencsak szerény méretű – mindössze háromteremnyi – kiállítás rendezője ugyanis láthatóan már eleve túllépett azokon a – számára vélhetően egyértelmű – alapkérdéseken, amelyek mondjuk a beatmozgalom mibenlétének tisztázása, a jelenség történeti és kulturális összefüggésbe helyezése terén adhatnának támpontot a nézőnek. Persze Lebel mentségére szóljon, hogy nem is ígér ilyesmit, hiszen ahogy fogalmaz: „Nem egy klasszikus értelemben vett kiállítást láthatunk itt, a falakon sorakozó műtárgyakkal.
Bob Donlin, Neal Cassady, Allan Ginsberg, Robert LaVigne és Lawrence Ferlinghetti
Fotó: Allan Ginsberg Estate
Ez inkább vizuális és akusztikus antológia: élményszerűen megtapasztalhatunk egy vetített képekkel teli fantasztikus világot, s virtuálisan bebarangolhatjuk a második világháború alatt New Yorkban kibontakozó, majd 1955-től világszerte elterjedt jelentős, multikulturális mozgalmat.” Vagyis egyfajta audiovizuális összképet kínál, csakhogy a kiállítás vizuálisan meglehetősen fantáziátlan elrendezése nem tudja feledtetni az, hogy mennyire kevéssé élményszerű, ha monitorok előtt ülve fényképeket és interjúkat hallgathatunk/láthatunk. És nem sokkal teszi izgalmasabbá a befogadást az sem, hogy az első teremben a valóban érdekes filmek egyszerre több nagyméretű vásznon pörögnek, miáltal a látogató egyfajta beatalapzajba is merülhet, ha nem kívánja szigorú figyelemmel követni az előtte futó képeket és az elhangzó szövegeket.
Ettől függetlenül nem vonható kétségbe: remek kép- és hanganyag fogadja a kiállításra betévedőt. Ginsberg szinte minden interjúja élmény, ahogy élmény – még ha sajátos is – látni a fiatalon vonzó és férfias Kerouac széthullását az alkohol ölelésében. Valójában éppen ez a legnagyobb probléma a Beatnemzedék – Allen Ginsberggel: kiállításként nem működik, kihelyezett dokumentációs központként ellenben remek. Ha valaki most tervezne szakdolgozatot írni a témáról, szerencsés csillagzat alatt született. Mindenki másnak azonban felemás tapasztalatot kínál a szavakat szabdaló néhai vad literátorok rögtönzött vizuális emlékkönyve.
(Beatnemzedék – Allen Ginsberg. Ludwig Múzeum. Megtekinthető 2014. január 1-jéig.)
