– Zenész családból származik, mégis egy különös betegség kellett ahhoz, hogy önből is zenész legyen.
– A zenei háttér valóban adott volt. Édesapám cimbalmos, édesanyám hegedűs, de eleinte én kilógtam a sorból, mivel állítólag ódzkodtam a zenétől, egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet. Kivéve az élő zene: amikor édesapám gyakorolt otthon, az mindig magával ragadott. Voltaképp ezzel kezdődött minden. Gyerekkorom óta migrénes fejfájás gyötör. Amikor az orvos érdeklődött a szüleimnél, hogy van-e valami, amitől elmúlik a fájdalom, rájöttek, hogy ha apám gyakorol a hangszeren, akkor megszűnik a migrén. Így kezdtem el én is cimbalmozni 8 évesen.
– Az iskolában klasszikus zenét tanult, nem akarta folytatni a családi hagyományokat?
– Sajnos a nagy hagyományokkal rendelkező cigányzenére manapság már alig van kereslet. Ez a műfaj a 18. század eleje óta része a kultúránknak, vagyis sokkal régebbi, mint mondjuk a dzsessz, amit most játszom, mégis lassan eltűnik. Hiába a kiváló muzsikusok, a több száz éves hagyomány, és azok az értékek, amiket ez a muzsika őriz, napjainkra szinte alig maradt ebből a zenéből valami. Annak idején, mikor elkezdtem tanulni, a magyar cigányzenész családok már tisztában voltak vele, hogy erre a muzsikára egyre kevésbé lesz igény. S mivel nem akartak rosszat a gyereküknek, a szüleim úgy döntöttek, hogy inkább klasszikus zenét tanuljak. Ez volt az egyik érv. Ugyanakkor a klasszikus alap sosem árt. Bármilyen zenét játszik az ember később, ha rendelkezik klasszikus zenei alappal, az óriási előny. Megtanul megfelelően viszonyulni a hangszerhez, kialakul egyfajta zenei igényessége.
– Hogyan lett a cigányzenei háttérből és a klasszikus iskolai képzésből dzsessz?
– Már gyerekkoromban megfogott a dzsessz, de a mindennapi gyakorlás, az iskola annyira lefoglalt, hogy csak hallgatni maradt időm, kipróbálni nem. És ez a kipróbálás a lényeg. Én ugyanis, mikor végül játszani kezdtem, nem tudtam kire hagyatkozni. Cimbalmon senki nem játszott korábban dzsesszt. Ez a szerencsém és a pechem egyszerre. Egy olyan stílusban kezdtem el működni, amelyben nincs előadó, akitől tanulni tudtam volna. Ez bizonyos értelemben hátráltatott, hiszen így kerülőúton jutottam el oda, ahol most vagyok, vagy amerre éppen tartok. Megvolt azonban az előnye is: nem vettem át semmit készen másoktól. Ez a zene a mai napig egy nyitott tér számomra, amelyben kedvemre lubickolhatok. De komoly felfedezőút is: egy tradicionálisan magyar hangszeren próbálok dzsesszt, vagy dzsesszhez közeli stílust játszani. Ez nagyon távol áll minden más műfajtól, ha a puszta tényt nézzük. De ha figyelembe vesszük, hogy a zene egy nyitott tér, akkor máris megtaláljuk a kapcsolódási pontokat.
– A konzervatóriumi és a főiskolai évek alatt egymást érték a fellépések. Neves művészekkel játszott együtt, itthon és külföldön egyaránt. A diploma megszerzése után azonban a karrierje hirtelen megakadt, mi történt, miért maradtak el a felkérések?
– Minden olyan művésznek megakad a pályafutása, aki frissen diplomázva még keresi a saját útját. A cimbalom ráadásul réteghangszer, az irodalma igen szűk, kortárs művek születtek ugyan, de korábban szinte alig. Felbukkant a hangszer itt-ott, de ha egy cimbalmosnak csak abból kellene megélnie, akkor bizonyosan éhen halna. Mindezt tetézi, hogy a kortárs zenei élet sem kellően tág Magyarországon. Ezeknek köszönhetően egy rövid időre valóban megakadt a pályám. De mivel sosem voltam az a beletörődős típus, csináltam magamnak egy zenekart. Itt kezdtem először kipróbálni azokat a stílusokat, amelyeket addig nem tudtam. Kisebb-nagyobb sikereink voltak, többen megismertek minket, zenészek, szakmabeliek. Felfigyeltek a hangszerre, és egyre többször hívtak zenélni. Így indult be újra a pályafutásom.
– Ekkor sem gondolt rá, hogy visszatér a cigányzenéhez?
– Nem, mert az a műfaj sosem érdekelt annyira. Mindig más dolgok izgattak. Nagyon szeretem a miliőt, de én már akkor is másként képzeltem el a jövőmet. Szerettem volna minél több újdonságot kipróbálni a hangszeremmel.
– Dzsesszt játszik egy különleges hangszeren, amelyről talán mindenki hallott már, de ha pontosan meg kellene határozni, a legtöbben bajban lennének. Mit kell tudni a cimbalomról? Valóban tradicionális magyar hangszer?
– A cimbalom Perzsiából származik, egy háromezer éves zenei kultúra része. Magyarországra a török hódítások idejében került, akkor még nyakba akasztós katonai hangszer formájában. Hogy manapság magyar hangszerként tekintünk rá, az Schunda Vencel József hangszerkészítő mester érdeme. Ő fejlesztette ki a ma is ismert cimbalmot: négy lábra emelte és pedállal látta el, vagyis a kornak megfelelően színpadképes, koncertpódiumi hangszerré tette. Később történt még egy kisebb változtatás, ez Bohák Lajos nevéhez fűződik, és azért fontos, mert manapság a Bohák rendszerű cimbalmot használjuk. Ez a mai kor zenei igényeit is maradéktalanul ki tudja elégíteni. Shunda Vencel Józsefről fontos még tudni, hogy a tárogatót is ő fejlesztette ki. Így ez a cimbalom rokonhangszere.
– Ha a játékát hallgatjuk, és különösen, ha nézzük, nehéz eldönteni, hogy vajon a cimbalom inkább húros, vagy inkább ütős hangszer.
– Ütős hangszer, egyértelműen. Régen valaki besorolta húrosnak, de a cimbalom ütős hangszer. A játékstílus pedig a hangszer sajátossága, nem az enyém. A cimbalom tud kísérni, de ugyanúgy lehet szólista is, rendkívül széles a regisztere. De egyértelműen perkusszív hangszer, tehát ütjük. Elég meghallgatni a román népzenét, vagy a cigányzenét, hogy kiderüljön, milyen közel áll az ütősökhöz. A magyar zenében ugyanakkor inkább akkordhangszer, amellyel a hang szépségét keresik. A mai cimbalmosoknak mindkét játékstílust használniuk kell.
– Egzotikus hangszernek számít a cimbalom külföldön?
– Abszolút egzotikum, és még nagyon sokáig így lesz. De nem kell olyan messzire mennünk, sokszor még itthon sem ismerik fel a hangszert. Segítene, ha valaki világkarriert futna be cimbalmosként, akkor talán szélesebb körben is ismertté válhatna. A kollégáimmal folyamatosan ezen dolgozunk, és a kisebb mozaikokból remélhetőleg összeáll a nagy kép a cimbalom jelenlegi történetében. Sok kollégám lép fel olyan helyeken, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Lassan beérik tehát a munkánk, és remélhetőleg egyszer valaki tényleg eljut a világhírig a cimbalommal.
– Számos különböző formációban játszik kiváló zenészekkel. Kísérőként is ugyanúgy ki tudja fejezni magát, mint szólistaként a saját zenekaraiban?
– Ez összetett dolog. A zenész muzikalitásába sok mindennek bele kell férnie. Nincs alárendelt szerep. Amikor egy hatéves kisfiút kísérek, aki két éve hegedül, akkor azt úgy kell csinálnom, hogy örök életre élmény maradjon számára, és azt mondja utána, mostantól nem három, hanem nyolc órát gyakorlok egy nap. Nincs olyan feladat, amit az ember ne tekinthetne kihívásnak. Az élet kiszámíthatatlan, de én úgy gondolom, mindennek megvan az oka. Akármi történt velem eddig, mindenből tudtam tanulni. Éppen ezért számomra nincs alárendelt szerep. Mindegy, hogy kivel játszom, igyekszem legalább 110 százalékot beleadni, hiszen tisztelem a zenét és tisztelem azt, akivel együtt zenélek. Ez erről szól, nincsenek alá- és fölérendelt szerepek, minden helyzetben ugyanúgy meg kell felelni.
– Különféle világzenei stílusok is gyakran feltűnnek a zenéjében, ilyen például a balkáni muzsika.
– Sokat játszom Borbély Mihállyal, ő a Vujicsics együttes tagja, számára ez a muzsika evidens. A balkáni vagy a román hatások olyan erősek a cimbalom esetében, hogy bármilyen stílust játsszon egy muzsikus, ezek a dallamok ott lesznek a zenéjében. Rengeteget lehet, sőt kötelező tanulnia minden cimbalmosnak a román és a balkáni zenéből. Nekem tehát innen jön ez a műfaj. Gyönyörűséges zene, nagyon szeretem játszani.
– Említette, hogy cimbalmon korábban senki nem játszott dzsesszt, így nem volt kire hagyatkozni. Kik voltak azok a zenészek, akik, ha más hangszeren ugyan, de meghatározták a zenei fejlődését?
– Nagyon sokat köszönhetek édesapámnak, aki elindított a pályán. A zeneiskolában Szakály Ágneshez jártam. Ő tanított meg a mai napig is hasznos zenei gondolkodásra, a hangszerhez való megfelelő hozzáállásra. Nyitottságot, alázatot tanultam tőle. Úgy gondolom, hogy kettőjüknek, édesapámnak és Ágnesnek köszönhetem, hogy most itt lehetek. Természetesen rengeteg cimbalmost hallgattam, Balogh Kálmánt például, akivel nagyon jó barátságban vagyunk. Ő is nagy hatással volt rám, különösen ahogy a különféle műfajokat keverte. Mivel cimbalommal dzsesszt nem játszott korábban senki, más hangszereseket kezdtem el hallgatni. Oscar Peterson, mint mindenkinek, nekem is meghatározó élmény volt, de Erroll Garner és Art Tatum játékát is nagyon szeretem. A stílusok, ha nem is tudatosan, elkezdték követni egymást, egyik hozta a másikat, míg végül eljutottam a mai zenémhez. Sok gitárost is hallgattam, és vibrafont, marimbát is, ezek nagyon közel állnak a cimbalom zenei világához. És természetesen komplett zenekarokat is figyelemmel kísértem, mert nem elég szakbarbárnak lenni, egyetlen hangszerre koncentrálva. Meg kell tanulni, hogyan áll össze egy jó zenekar. Egy ideig imitáltam bizonyos hangszereket, mintha zongoráznék például. Aztán rájöttem, hogy nekem nem zongoráznom kell a cimbalmon, hanem inspirációt nyernem bizonyos hangszerekből, és beépítenem a saját zenémbe. Ez sokkal nehezebb, a mai napig dolgozom rajta.
– Egy interjúban olvastam, hogy rajongott a rockzenéért, ebből is ihletett merített?
– A komoly- vagy dzsesszzenészek nem ufók, bezárva egy szobába, kenyéren és vízen. Mint mindenki más, én is elkezdtem rockzenét hallgatni. Ami ugyanúgy befolyásol, mint bármilyen más zene. A rockban is megvoltak azok az elemek, amiket a mai napig is használok. A trióm koncertjén vannak olyan részletek, amiket ha erősítővel játszanánk, gond nélkül elmenne heavy metálnak.
– Több zenekritikus véleménye szerint a Lukács Miklós Quintettel teljesedett ki igazán a pályafutása, ennek ellenére a zenekar nagyon ritkán ad csak koncertet, mi az oka, hogy alig találkozni ezzel a formációval?
– Minden interjúban szóba kerül a Quintet, és úgy tűnhet, mintha mindig Szandai Mátyásra, az együttes bőgősére fognám, hogy ritkán lépünk fel. Erről szó sincs, de tény, hogy Mátyás Párizsban él három éve. Amikor megalapítottam a zenekart, emberekben gondolkodtam, és emberek által hangszerekben, így mind a négy tag – Bacsó Kristóf (szaxofon), Dés András (ütő), Szalai Péter (tabla), Szandai Mátyás (bőgő) – fontos és helyettesíthetetlen. Így csak akkor játszunk, ha mindenki vállalni tudja a fellépést. Így viszont hiányzik a fejlődés. Ha bejön egy koncert, jó előre leszervezzük és megcsináljuk, de folyamatos fejlődés nem lehetséges. A kritikusok véleményére visszatérve, nem foglalkozom ezzel, mert nem mérvadó. Mikor valami már véget ért, nagyon elkezdik szeretni, amíg aktívan működött a Quintet, ritkábban mondtak ilyeneket rólunk. De valóban kiteljesedtem ebben a zenekarban. Elképzeltem egy hangzást, amit meg is valósítottunk. Rengeteget tanultam a kollégáimtól – ezért is hívtam éppen őket. Nagyon jól éreztük magunkat együtt. De mindig kell az újdonság, a friss, amitől az ember vére pezsegni kezd, e nélkül sajnos nem lehet. Az új triómban, amelyben Baló István dobol és Orbán György bőgőzik, például nagyon hiszek. Itt most hatalmas szabadságom van. Alig vannak megírva a témák, de ezekkel akár 40 percig is eljátszhatunk. A kollégáim, akik eljöttek a koncertjeinkre, azt mondták, hogy valósággal fürdök a szabadságban. Az ő szavukra jobban adok, mint a kritikusokéra.
– A zenélés mellett oktat is.
– 12 éve tanítok cimbalmot, szolfézst és zeneelméletet a Rajkó-Tálentum Tánc- és Zeneművészeti Iskolában. Nagyon szeretem. Olyan gyerekek járnak oda, akik hozzám hasonlóan cigányzenész családból jönnek. Az ő szüleik is látják, hogy a műfaj sajnos már nem működik, ugyanúgy keresik az útjukat tehát. Ha pedig tízből két gyereknek tudok segíteni ebben, akkor már megérte, hogy tanítani kezdtem. Megpróbálom nekik megmutatni az utat, és nem rájuk erőltetni a sajátomat. Nagyon fontos, hogy ne gátoljuk semmiben a tanulókat, ha erős személyiség, és a tehetsége is megvan hozzá, az idő igazolni fogja az erőfeszítéseit. De ráerőltetni semmit nem szabad.– A közönség, a társadalom mennyire ismeri el a zenészeket, a minőségi magyar zenét?
– Zenésztől ilyet sosem szabad kérdezni, mert egyből elkezd panaszkodni. Többnyire sajnos jogosan. De nekem, személy szerint, nincs okom panaszra. Az élet mindig olyan dolgokat tartogat számomra, amelyekről úgy érzem, hogy meg sem érdemlem. De látom a kollégáimat, és sajnos a legtöbbjüknek valóban rosszul megy a sora. Sokkal fontosabb és jobb zenészek annál, mint amennyire elismerik őket. Magyarországon annyi jó zenész van, mint sehol máshol. Zenei nagyhatalom vagyunk, és hogy ezt felismerjük, nem kell Bartókig visszamenni, hiszen a három legjelentősebb kortárs klasszikus szerző magyar: Kurtág, Ligeti, Eötvös. De ezt fel is kell ismernie a közönségnek. Büszkének lenni a magyar zenére és a magyar zenészekre. Világmárkát lehetne csinálni a magyar zenéből, akár a népzenét, akár a klasszikus zenét, akár más műfajokat tekintünk. A csak Magyarországra jellemző zeneiség, az a gyökér, amelyből táplálkozunk, egyedülálló. Ezt mindenki tudja – külföldön. Talán itthon is tudják, de nem merik elhinni.
– Hol láthatja önt a közönség legközelebb?
– Péntek este nyolckor a Fonóban lép fel a trióm. Érdekes este lesz, Bársony Bálint triójával váltjuk egymást, így a közönség két eltérő zenei stílussal találkozhat. Január első hetében pedig, szintén a trióval, lemezt rögzítünk, amely remélhetőleg nem sokkal később meg is jelenik. Ez mérföldkő lesz a formáció életében.
