– Úgy tudjuk, Tátrai Tibor december 5-én nem ünnepel semmilyen kerek évfordulót, vagy akár e naphoz köthető jeles eseményt. Mindennek ellenére a Syma-csarnokban olyan zenészseregszemlének lehetünk tanúi, amelyre ritkán akad példa.
– Jött egy váratlan lehetőség, hogy megtarthassuk ezt az életműkoncertet, mi pedig megragadtuk az alkalmat. Közreműködő zenész barátaim azonnal és gondolkodás nélkül elfogadták a meghívást. Milyen érdekes dolgokat produkál az élet: tavaly szerettünk volna hasonlót létrehozni, de az nem tudott megvalósulni. Ebből is látszik, hogy semmin sem szabad görcsölni, előbb-utóbb mindenre akad megoldás.
– Az elmúlt negyven évet felölelő pályaív a blues-rocktól a latin muzsikáig, a kamarazenétől az improvizatív dzsesszig terjed. Miként képes megfelelni az egymástól meglehetősen távol eső zenei stílusokban?
– A hosszú évek során kialakult habitusom, egyéniségem szükséges ahhoz, hogy helytálljak. Nem feltétlenül kell átvennem a különböző stílusjegyeket, elegendő az a jellegzetesség, amelyről rám ismernek. A játékom független az irányzatoktól. Hadd hozzak egy példát: Amerikában van mondjuk háromszáz country-gitáros, aki a stílusnak megfelelően játszik, baromi jól. De ugyanazt nyomja, mert a countryhoz ez kell. Nálunk, Magyarországon különleges helyzet alakult ki: mi ebbe a muzsikába nem beleszülettünk, hanem külföldről átvettük és megtanultuk. Radics Béla ugyanígy tett Jimi Hendrixszel és a Creammel, én pedig tőle tanultam. Mi sosem fogunk úgy játszani, ahogyan az amerikai gitárosok, hiszen a lelkünkben benne vannak a magyar hagyományok. Babos Gyusziban a nyolcadik kerület, Radicsban, amíg élt, és bennem Angyalföld. A kettő fúziójából sajátos, különleges dolog születik. A Totyával [Szűcs Antal Gábor – a szerk.] játszott latin muzsikánk sem „eredeti”, hanem nyolcadik és kilencedik kerületi latin.
– Mennyire építette tudatosan ezt a zenei sokszínűséget?
– Már az Új Skorpió is mást jelentett a Juventushoz, a Syriushoz és a Generálhoz képest. A bulikon Karesz és Tyotyó [Frenreisz Károly énekes-basszusgitáros-szaxofonos és Papp Tamás dobos – a szerk.] olyan tempóban tekert, hogy alig győztem utánuk menni. Most sem lesz másképp Borlai Gergővel. A Hobo Blues Band számomra pedig nemcsak a gitározásról szólt, hanem a dalszerzésről is, ami addig nem nagyon érdekelt. A Magyar Atomban vagy a Boom Boomban kijön az őrület és a vadság, sivít és dübörög a gitár. A Hobo Blues Bandben a váltakozó blues-témák érvényesülnek, a Latin Duóban és legújabb zenekaromban, a Gitártrióban pedig alaposan visszafogom magam. Mindig azt játszom, amit legbelül érzek, és ez beleillik az aktuális formációba.
– Fontosnak tartja a megújulást?
– Kötelező megújulni. A semmibe nem nyúlkálok vissza, nem szeretem a felmelegített dolgokat. Ez alól egy kivétel van, a Tátrai Band, ahol sikeres lett a visszatérés. Tíz év szünet után ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk, mintha semmi sem történt volna közben. Az a sok zenekar, amelyet fenntartok, azért működik, mert jó, és a közönség szereti őket. Azok a bandák, amelyek jók voltak, de a közönség annyira mégsem szerette őket, elmúltak.
– Élete során két olyan zenésszel is összekerült, akik ma már nincsenek az élők sorában. Mit jelentett, illetve jelent ma önnek Radics Béla és Orszáczky Miklós „Jackie”?
– Mindkettő meghatározta az életemet. Mikor Radics Béla megjelent a színpadon, mindenkit lemosott. Nála nagyobb sztár nem létezett Magyarországon. Pedig semmi mást nem csinált, „csak” hitelesen játszotta a rock and rollt. Úgy, mint Bill Haley gitárosa, mint Eric Clapton a Creamben vagy akár mint Jimi Hendrix. A maga idejében nagyon nagy gitáros volt. Sajnos a muzsikájának nincsen hangzó nyoma, mert fénykorában lehetőség híján, később „szétesettsége” okán nem rögzítettek vele felvételt. Orszáczky Miklós egy másik fejezet. Ha a gimnáziumot Bélánál, akkor az egyetemet Jackie-nél fejeztem be. Muzsikában és emberileg rengeteget kaptam tőle, ezen túlmenően egyéni, különleges fazon volt. A magyar zenészek között gurunak számított. Az ausztráloknál ugyanúgy, erről meggyőződhettem, mikor évtizedekkel később kimentem Ausztráliába. Minden kedden a saját klubjában zenélt, ahol tíz-húsz muzsikus várta, hogy vele dzsemmelhessen.
– A nagykoncerten több élvonalbeli gitáros is fellép. Nem rivalizálnak egymással?
– Minden gitáros, akit meghívtam, Magyarország első számú muzsikusai közé tartozik. Nem is játszanék olyannal, aki kapaszkodik, hogy utolér-e vagy sem, vagy akire állandóan figyelni kell. Olyan kaliberű palik kellenek, akiknek önálló véleményük és alkotó szellemük, egyéniségük van. A rivalizálás pedig fel sem merül, épp ellenkezőleg: a játék inspirál bennünket, és segítjük egymást. Ha látom, milyen jó a másik, hát én is felkötöm a gatyámat.
– Ilyen léptékű megmozdulást aligha lehetséges még egyszer összehozni. Megörökítik az utókornak?
– A televízió rögzíti a koncertet, és dvd-kiadást is tervezünk, ám az élő koncert varázsát egyik sem pótolja.