– Fontosnak tartja a megújulást?
– Kötelező megújulni. A semmibe nem nyúlkálok vissza, nem szeretem a felmelegített dolgokat. Ez alól egy kivétel van, a Tátrai Band, ahol sikeres lett a visszatérés. Tíz év szünet után ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk, mintha semmi sem történt volna közben. Az a sok zenekar, amelyet fenntartok, azért működik, mert jó, és a közönség szereti őket. Azok a bandák, amelyek jók voltak, de a közönség annyira mégsem szerette őket, elmúltak.
– Élete során két olyan zenésszel is összekerült, akik ma már nincsenek az élők sorában. Mit jelentett, illetve jelent ma önnek Radics Béla és Orszáczky Miklós „Jackie”?
– Mindkettő meghatározta az életemet. Mikor Radics Béla megjelent a színpadon, mindenkit lemosott. Nála nagyobb sztár nem létezett Magyarországon. Pedig semmi mást nem csinált, „csak” hitelesen játszotta a rock and rollt. Úgy, mint Bill Haley gitárosa, mint Eric Clapton a Creamben vagy akár mint Jimi Hendrix. A maga idejében nagyon nagy gitáros volt. Sajnos a muzsikájának nincsen hangzó nyoma, mert fénykorában lehetőség híján, később „szétesettsége” okán nem rögzítettek vele felvételt. Orszáczky Miklós egy másik fejezet. Ha a gimnáziumot Bélánál, akkor az egyetemet Jackie-nél fejeztem be. Muzsikában és emberileg rengeteget kaptam tőle, ezen túlmenően egyéni, különleges fazon volt. A magyar zenészek között gurunak számított. Az ausztráloknál ugyanúgy, erről meggyőződhettem, mikor évtizedekkel később kimentem Ausztráliába. Minden kedden a saját klubjában zenélt, ahol tíz-húsz muzsikus várta, hogy vele dzsemmelhessen.
