Tomasz Man: így nevelnek európai rabszolgákat

Tomasz Mant kötelezte a neve. A lengyel drámaíróval családról, hazáról és a színházról beszélgettünk.

– Nevével kapcsolatos története annyira jól hangzik, hogy szinte gyanakszunk, ez is írói fantáziájának a szüleménye

– Pedig ez az igazság, és néha az igazság a leghumorosabb.

– Az önök nemzedékét szokás apagyilkosokként is emlegetni, hiszen a jelentős lengyel színházi alkotókkal szemben modern, sokszor nyers, politikus darabokkal jelentkeztek. Mennyire érezte fiatalon nyomasztónak vagy felemelőnek azt a nagyon erős lengyel kulturális hagyományt, amelybe beleszületett?

– A nyolcvanas években, amit a Szolidaritás évtizedének is nevezhetnénk Lengyelországban, minden a p betűről szólt. Patriotizmus, Polska (Lengyelország). De ez természetes, hiszen a szabadságért küzdöttünk. Amióta ezt a szabadságot megkaptam, a gerincemet, a tartásomat keresem, csak ez a keresés ma már másban nyilvánul meg, mint a kommunizmus alatt. Nekem most a legfontosabb a család, ebben találom meg a szabadságot, a szerelmet és a kiteljesedést. Szerzőként is ez a legfontosabb téma számomra, például a 111-ben is erről írok. Arról, hogy ha nincs szeretet a családodban, akkor nincs más, csak a halál.

Fotó: Székelyhidi Balázs/Magyar Nemzet

– A 111 mindenki számára ismerős, mégis jellegzetesen lengyel történet a Szolidaritásban részt vevő apával és a templomba járó családjával. Miért ennyire fontos téma a család és annak működésképtelensége?
– Mert Lengyelországban a család jelenti az alapvető köteléket, a vallási tapasztalat, a nyelv, minden reakció és a viselkedés minden formája ebből indul ki. A jó és a rossz dolgok egyaránt. És ha a család működésében valamiféle zavar áll be, minden más is szétesik, azok a p betűs ügyek is, amelyeket az előbb említettem. Úgy gondolom, a családkultusz a mai napig nagyon fontos Lengyelországban. De nem csupán a patriarchális értelemben, hiszen a történelmünk úgy alakult, hogy a férfiak mindig elmentek harcolni, és az anyák gondoskodtak a gyerekeikről – innen származik a Lengyel Anya kultusza is. Így volt ez az én családomban is, ezért is akartam írni erről. Ma, a saját gyerekeimet nevelve, látom, mennyire nehéz összeegyeztetni a munkát az otthoni élettel, reagálni mindarra, ami otthon történik, miközben az ember fáradt, mert meg kell küzdenie a munkájáért, de nyugodtnak kell maradni, mert mégiscsak át kell adni a gyerekeknek egy erkölcsi tízparancsolatot. A fiam az iskolából ráadásul más viselkedésmintákat hoz haza. Például hogy a pénz, a versengés a legfontosabb, hogy szabad káromkodni, verekedni, vagy hogy az elsőáldozásra csak azért van szükség, mert ajándékot kapunk. A feleségemmel folyamatosan ezeket a vadhajtásokat próbáljuk nyesni, és csak most látom, milyen hatalmas feladat ez, amikor már vannak saját gyerekeim. Kicsit meg is előlegeztem ezt, amikor a 111-et írtam, pedig akkor csak egy gyerekem volt. Most, hogy három van, a munka is háromszor annyi.

– Akkor egyetért azzal, ami a budapesti előadást követő beszélgetésen is elhangzott, miszerint a 111 arról is szól, hogy nem muszáj mindig harcolni, versengeni?

– Az a legfontosabb, hogy működjön az empátia, ami a darabban szereplő családban elveszett. Amikor például a fiú a zenekarában énekel és játszik, a szülei nem hallják, hogy a magányról énekel. Csak az tűnik fel nekik, hogy hangos a zene, és hogy túl hosszú a haja, de nem értik, mit fejez ki ezzel.

– Lengyelország az elmúlt tíz év során hihetetlen mértékben modernizálódott. Ugyanakkor a társadalom nagyon megosztott, és miközben sokan egyfajta jóléti elpuhultságra és közönyre panaszkodnak a mai lengyel társadalomról beszélve, mintha mindenkit csak a szabadidő eltöltése meg a hétvégi grillezés érdekelne, aközben a nacionalizmus és a radikalizmus is egyre erősebb az országban. Hogyan látja ezt lengyel értelmiségiként?

– Azzal kezdeném, hogy az általam a 111-ben bemutatott család alapvetően jobboldali beállítottságú, de a jobboldal kevéssé toleráns változatához kötődik, amit számos álértelmiségi allűr jellemez, amihez gyakran rasszizmus társul, ráadásul katolikusnak vallják magukat. Én személy szerint katolikus vagyok, de úgy gondolom, hogy az igazi katolikus mindenkit szeret, nem csupán a katolikusokat. Ami pedig a grillezést illeti, én falun élek, és nincs kerti grillem. De a viccet félretéve: kétségkívül az ma a legnagyobb probléma Lengyelországban, hogy az emberek nem olvasnak többé. Legalábbis kevesen olvasnak. Márpedig az a nemzet okos, amelyik olvas is. Ha el akarod hülyíteni a nemzetedet, elég vodkát adnod neki és bekapcsolni a tévét. És így készülnek az európai rabszolgák, akik esetében a következő el működik: pénz a munkáért, aztán jöhet a szórakozás.A pénz nem azért van, hogy képezd, hanem hogy kiüsd magad. Ha egy hülyének adsz pénzt a kezébe, elmegy, és leissza magát. Csak az okos fog magának rajta egy jó lemezt vagy könyvet venni.

Fotó: Székelyhidi Balázs/Magyar Nemzet

– Az utóbbi hónapokban különféle botrányoktól volt hangos a lengyel színházi közeg, legyen szó akár a „melegmaffiával” kapcsolatos vádakról vagy a krakkói Stary Teatr kétségbeesett kísérleteiről a közönségszerzésre. Mennyire hathatja át a politika a színház életét?
– A színház a görögök óta a társadalmi életről és a politikáról szól. A színház azért van, hogy ezekről beszéljünk, mert ha nem beszélünk ezekről a kérdésekről – még ha egyeseknek ez kényelmetlen is –, megfulladunk. De a színháznak nem lenne szabad a politikát szolgálnia, hiszen nem az a feladata, hogy politizáljon, hanem hogy a politikáról beszéljen, hogy a problémákra rámutasson, és vitát kezdeményezzen. Euripidész Médeiájának is az volt az üzenete a görögök számára, hogy ne kívülről házasodjanak, de mégsem direkt, kioktató módon szólt erről, hanem körbejárta az adott problémát. Ez lenne a feladata a színháznak.