Algeciras önkormányzata, a művész szülővárosa közölte Paco de Lucía spanyol flamencogitáros halálhírét az El País napilappal szerdán. Egy közeli barátja, Victoriano Mera szerint a zenész a mexikói Cancún strandján játszott kedden gyermekeivel, amikor hirtelen rosszul lett. Kórházba indultak vele, de a művész meghalt, mielőtt megérkeztek volna. Valószínűleg infarktusa volt.
A legendás gitárzseni, a flamencozene megújítója és koronázatlan királya nagyon szerette a magyar közönséget, mindig szívesen jött hozzánk. Legutóbb 2013. július 18-án lépett fel a veszprémi Szentháromság téren, a VeszprémFesten szólóban és zenekarával az elmúlt harminc év legsikeresebb szerzeményeiből adott elő, Veszprémet európai turnéjának egyik fontos állomásaként tartotta számon. Munkatársunknak Spanyolországból adott interjút telefonon, a beszélgetés 2013. július16-án a Magyar Nemzetben jelent meg. Ezzel az interjúval búcsúzunk tőle.
– Jó napot, hogy van? Köszönöm, hogy hívott! – üdvözölte végtelenül barátságosan a telefonban a magyar újságírót Paco de Lucía. – Még Spanyolországban vagyok, este játszottam. Rettentően meleg van itt, 35 fok, ez még errefelé is sok! – újságolta. – Közben szerencsére jól halad a turné. Még egyet játszunk Spanyolországban, utána Varsóban lépünk fel, aztán irány Veszprém!
– Mondana néhány szót arról a műsorról, amit Veszprémben is hallhatunk?
– Szívesen. Flamencozenét kínálunk, mint mindig. Nagyon jó flamencót, hiszen csodálatos zenészekkel játszom ezen a turnén. Most is kilépünk a műfaj tradicionális keretei közül, de a lényeg ettől még ugyanaz marad. Mi flamencozenészek vagyunk! A koncerteknek van egy alaptematikájuk, tehát nagyjából tudjuk, mit fogunk játszani, ugyanakkor minden koncert más, egyedi. Rengeteget improvizálunk, ezért az összes dalunk másképp szólal meg minden koncerten. A magyar közönséget ismerve kivételesen szép estére számítok Veszprémben.
– Ez nem is lehet másképp, hiszen a flamenco a szív, a lélek és a pillanat zenéje, amit a magyar közönség szívvel, lélekkel, lelkesen fogad.
– Ön zenész?
– Sajnos csak újságíró, de több mint harminc éve hallgatom a lemezeit.
– Köszönöm.
– Emlékszik, mikor játszott először Magyarországon?
– Nagyon sokszor léptem már fel önöknél, de olyan fiatal lehettem az első alkalommal, hogy már nem is emlékszem rá pontosan, mikor is volt. Tudja, a hard disc a fejemben már nem úgy működik, mint régen. Az biztos, hogy Magyarországhoz nagyon jó érzések, emlékek kötnek. Budapest csodálatos város. Arra azért még emlékszem, hogy még a kommunista rezsim idején is játszottam ott, és akkor is különleges helynek találtam. Minden más kelet-európai nagyvárostól különbözött, valahogy akkoriban is érezni lehetett ott a szabadságot.
– Tradicionális flamencozenészként kezdte, de már régóta a saját útját járja, a jazztől a kortárs zenéig, a latin-amerikai elemektől az afrikai népzenéig szinte mindent képes befogadni, beolvasztani saját zenei világába. Honnan érkeznek az inspirációk, mire figyel több évtized tapasztalatával felvértezve, amikor zenét hallgat?
– Mindenre. Rengeteg zene inspirálhat, függetlenül a stílustól, legyen az pakisztáni, iráni népzene vagy brazil szamba. Az egész világ tele van zenével. A lényeg: nem elég, ha hallgatod – hallani kell, pontosabban meghallani!
– Talán ez a titka annak, hogy a mai napig úgy érzi mindenki, aki eljut egy Paco de Lucía-koncertre, hogy ez az ember a színpadon a gitárjával személyesen neki nyújtja át a lényeget, vele osztja meg a legfontosabbat, amit csak így lehet megosztani: muzsikával.
– Igen, a flamenco az igazság és az élet zenéje. Ezt nem azért mondom, mert flamencogitáros vagyok, bár ilyen értelemben valóban „soviniszta” lehetek. De a flamenco a szív, a valódi élet zenéje. Mi nem tartozunk iskolákhoz – mi az utca zenészei vagyunk. Ez a lényeg.– Gyerekkorában a családja nem dúskált az anyagi javakban, viszont mindenki zenélt. Az édesapja volt az első tanítómestere, a testvérei is muzsikusok lettek. Világhírű művészként vajon követik-e saját gyerekei?
– Ebben nem lettem sikeres. Egyfolytában játszom, koncertezem, dalokat komponálok, lemezeket veszek föl. Minden időmet ezzel töltöttem és töltöm, sajnos azt is, amit a gyerekeimre kellett volna fordítanom. Nem vagyok rá büszke. A srácok nem lettek zenészek, ami igazából nem is baj. Arra mindig nagyon vigyáztam, hogy ne erőltessek rájuk semmit, ne érezzék úgy, hogy velem kell versengeniük. Azt csináltak, amihez nekik volt kedvük. Ettől persze még van közük a zenéhez. A kislányom zongorázik, öccse gitározgat. Van két felnőtt gyerekem is, ők szintén játszanak hangszeren, de nem profi muzsikusok.
– Elég is egy családban egy világsztár. Egy lemezen viszont néha megfér több is. Nyilván rengetegen megkérdezték már ugyanezt az utóbbi években, de nem állom meg, én is beállok a sorba: elképzelhető, hogy újra összeáll a legendás gitártrió: Paco de Lucía ismét együtt játszik Al Di Meolával és John McLaughinnal?
– Azt hiszem, ez már múlt idő. Sok szép dolgot éltünk meg együtt, csináltunk három lemezt, pár éve még összehoztunk egy turnét is, de azt hiszem, azzal véget is ért a közös utunk. Rendben, bármi bármikor megtörténhet, de mégsem hiszem azt, hogy a közeljövőben újra együtt dolgoznánk. Én legalábbis nem tervezek ilyesmit.
– Mit tervez?
– Hatvanöt éves vagyok. Ebben a korban már mindenki elgondolkodik a jövője felől. Ilyenkor már tudja az ember, hogy a halál bármikor keresztülhúzhatja a terveit. A lényeg: zenélek, talán még többet is, mint fiatalabb koromban. El akarom játszani mindazt, ami bennem van, minél többet átadni, megmutatni abból, amit tudok. Tele vagyok energiával, nem akarok leállni. Számomra a jövő a ma esti, a holnapi koncert, aztán a veszprémi. Játszom, amíg csak lehet. Ez a tervem és az életem.
Francisco Sánchez Gómez néven 1947. december 21-én született az andalúziai Algecírasban. A családban öt fiúgyermek közül ő volt a legfiatalabb. Művésznevét később Lucía keresztnevű édesanyja tiszteletére vette fel. Első gitárleckéit apjától és bátyjától kapta ötéves korában, de már akkor kijavította apja játékát, s ezzel el is dőlt, hogy egy életre a gitár mellett kötelezte el magát.
Tízévesen lépett fel először a Radio Algecírasban. Egy év múlva a húrok kedvéért az iskolát is otthagyta, és csatlakozott a José Gréco vezette flamencocsoporthoz. Első, 1967-ben megjelent szólóalbumán (La fabulosa guitarra de Paco de Lucía) már fellelhetők a saját stílus kialakítására irányuló törekvései, két évvel későbbi, Flamenco fantázia című lemezén pedig már rátalált saját hangjára, a flamenco hagyományokon alapuló, szerkezetileg jól felépített dalokban. A cajon dob bevezetésével, a basszus és ütőhangszerek szerepeltetésével egyszerűen áthelyezte a hangsúlyt az addig szokásos flamencohangzásról. Előadásában az improvizációra épülő, gyönyörű, szenvedélyes, szinte fájdalmas, tizenkét ütemű ritmus érzelemgazdagon, rendkívül virtuóz technikával szólal meg.
Paco de Lucía már első külföldi fellépésén, 1970-ben óriási sikert aratott a New York-i Carnegie Hall színpadán, népszerűsége azóta is töretlen. A forró hangulatú koncertek mellett számos lemezfelvételt is készített. Albumainak elkészítésekor szívesen együttműködött más művészekkel is, mint Chick Corea, Al Di Meola, John McLaughlin. Utóbbi kettő közreműködésével rögzítették 1981-ben a Friday Night in San Franciscót, amely évekig vezette a különböző slágerlistákat, és sorra döntötte a lemezeladási rekordokat. A Paco de Lucía Sextettet ugyanebben az évben alapította, világszerte számos sikeres koncertet adtak, majd 1990-ben megalapította trióját J. M. Banderával és J. M. Canizaresszel, ez a csapat 1990-ig maradt együtt.
A más zenei stílusok iránti nyitottsága ötvöződött kreativitásával és azzal az igyekezettel, amellyel a flamencót a mai világ részévé kívánta tenni. Lucía stílusával a spanyol zenészek egy egész generációjára hatott. Az úgynevezett fúziós flamenco művelője volt, azé a flamencostílusé, amelyben a különböző dél-amerikai dallamok keverednek a jazz-rockkal. Elsősorban az ő gitárjátékának köszönhető a flamencoműfaj iránti, a huszadik század közepén kezdődött és azóta sem gyengülő, világszerte tapasztalható csodálat. A szakma egyszerűen csak így hívta: El Maestro (A mester).
Pályafutása alatt mintegy harminc lemezt készített. A 2004-ben megjelent Cositas Buenas címűért Los Angelesben megkapta az év legjobb flamencoalbuma kategóriában a Latin Grammy-díjat. Szintén 2004-ben nyerte el a rangos Asztúria Hercege művészeti díjat is.
Paco de Lucía filmzenéket is komponált, sőt Antonio Gades társulatával szerepet vállalt Carlos Saura híres táncfilmjében, az 1982-ben készült Carmenben.
