Most mi van? Mi más lenne, kérem: hát rock and roll! Ugyan mi másért zarándokolt volna el az a sok ezer lelkes zenehívő az Aréna szentélyébe, ha nem azért, hogy ezen az ólomszürke, hideg-nyirkos, dögunalmas februári hétfő estén áldozhasson (a Purple-lel hazai pályán talán az utolsót) a kemény muzsika oltárán. Azon az áhítaton, amelyet a klasszikus rock atyjai celebráltak – úgy tűnik – továbbra is elnyűhetetlen energiával és alázattal.
Mintha a hetvenes évek derekán megállt volna az idő, a hetvenesük felé közelítő muzsikusok a mai tízen-, huszonéveseket megszégyenítő, ám mégis precízen beosztó energiával virtuózkodják végig a rájuk szabott százhúsz percet. Don Airey a billentyűk varázslója maga a nyugodt erő: ujjai többször végigszántják a B3-as Hammond orgona végtelennek tűnő dupla manuálját, hogy aztán kiránduljanak egy jót a szintetizátor és a mini-Moog triviálisabb hangzásvilágába. A mindig mosolygós Steve Morse időszakosan váltogatott két gitárjából boszorkányos technikával csalogatja elő azokat a Richie Blackmore-ra jellemző Fender-hangokat, amelyek mindig is Deep Purple védjegyét jelentették. Miközben saját egyénisége is vastagon áttör az invenciózus szólókon.
Ám senki se gondolja, hogy a fiúk csak úgy összeverődtek egy jó kis nosztalgiapartira, ahol közönségükkel karöltve kissé elmerengenek a régi szép időkön! Nem! Bátran csapnak bele az új album kevésbé ismert darabjaiba, sőt kezdésként az Apres Vous gitár-billentyű felelgetős opusza alapozza meg a hangulatot. Az Uncommon Man klasszikus muzsikára hajazó, nagyzenekari hangzást imitáló tétele ékes bizonyítéka, hogy ez a muzsika a rock műfaj csikókorszakán átlendülve, mára letisztult, elmélyült formában ékelődött be az egyetemes zenetörténetbe. Emellett persze mutatóban (valamint hangulatfokozóként) megkapjuk a hetvenes évekbeli, kiérdemesült Into the Firet, és a Hard Lovin’ Mant, bár előbbi érezhetően megviseli a hatvankilencediket taposó énekes hangszálait. Akit igyekeznek is kímélni a fiúk: szinte mindvégig a Hammond, illetve a gitár „pengeváltásai”, vagy épp egymásnak feleselgetős szólói uralják a terepet. Amibe még a Monti csárdás pattogó ütemű opusza is belefér. Hát persze, hiszen Magyarországon vagyunk A ritmusszekció erősségét Ian Paice dob-, illetve Roger Glover basszusgitárszólója emeli ki, ez is a show kötelező darabja. Mindehhez jön a cseppet sem túlbonyolított színpadkép a háttérben ötös tagoltságú kivetítő csíkokkal, valamint a boltíves elhelyezésű színpadi felső lámpák állandóan változó színorgiájával.
„We Love You!” – hangzik Gillan – a kötelező udvariasságon túlmutató – felkonfja, amelyre a közel teltházas publikum hálás zúgása a válasz. Miért is ne, amikor a tavaly áprilisban boltokba került tizenkilencedik, Now? What! (Most mi van?) című stúdióalbumuk turnéja kapcsán immár másodízben vetődnek Magyarországra – és egyáltalán nem véletlenül. Lassan már közhely, ám mégis köztudott, hogy nehezen lelhető fel a magyarnál (igényes) zeneértőbb, empatikusabb közönség. Amely a végére szíves örömest zengi a földkerekség talán legnagyobb rockhimnuszát a Smoke on the Water refrénjét, majd hiányérzetét orvosolandó, ismét pódiumra követeli az este ünnepelt sztárjait. Booker T. és az MG’s örökbecsű orgonamelódiájával megint csak életre kel a színpad, hogy aztán a Hammond és a hathúros életre-halálra szóló hangpárbajban mérje össze erejét a Hushben és a hozzáragasztott Black Nightban.
A negyvenöt éves Deep Purple frenetikus bulit nyomott. Még akkor is, ha egy ismerősöm közel tizenhatezerért vásárolt belépőjegyével el kellett viselje a „korlátozott színpadra látást” (amelyet a jegyen is feltüntettek ugyan), vagy e sorok írója átverésképpen pontosan a kiírt összeg duplájáért vehette igénybe a ruhatári szolgáltatást.
Most akkor mi is van? Sok év alatt megtanultuk, belénk rögződött: rock and roll!
Mindörökké. És lehetőleg a Deep Purple-lel.
