„We Love You!” – hangzik Gillan – a kötelező udvariasságon túlmutató – felkonfja, amelyre a közel teltházas publikum hálás zúgása a válasz. Miért is ne, amikor a tavaly áprilisban boltokba került tizenkilencedik, Now? What! (Most mi van?) című stúdióalbumuk turnéja kapcsán immár másodízben vetődnek Magyarországra – és egyáltalán nem véletlenül. Lassan már közhely, ám mégis köztudott, hogy nehezen lelhető fel a magyarnál (igényes) zeneértőbb, empatikusabb közönség. Amely a végére szíves örömest zengi a földkerekség talán legnagyobb rockhimnuszát a Smoke on the Water refrénjét, majd hiányérzetét orvosolandó, ismét pódiumra követeli az este ünnepelt sztárjait. Booker T. és az MG’s örökbecsű orgonamelódiájával megint csak életre kel a színpad, hogy aztán a Hammond és a hathúros életre-halálra szóló hangpárbajban mérje össze erejét a Hushben és a hozzáragasztott Black Nightban.
A negyvenöt éves Deep Purple frenetikus bulit nyomott. Még akkor is, ha egy ismerősöm közel tizenhatezerért vásárolt belépőjegyével el kellett viselje a „korlátozott színpadra látást” (amelyet a jegyen is feltüntettek ugyan), vagy e sorok írója átverésképpen pontosan a kiírt összeg duplájáért vehette igénybe a ruhatári szolgáltatást.
Most akkor mi is van? Sok év alatt megtanultuk, belénk rögződött: rock and roll!
Mindörökké. És lehetőleg a Deep Purple-lel.
