Megdönteni Hajnal Tímeát: magyar, mégis vicces

Mintha életjelet adott volna a halott magyar vígjáték: mozikban a Megdönteni Hajnal Tímeát. Alpári és finom.

Apró, de nagyon is fontos győzelmet könyvelhet el a magyar film: ettől kezdve az erősen gyanús matériától ragadó papír zsebkendők és az ablakon kivizelés jelentik azt a küszöbértéket, ami alá magyar vígjátékban többé nem érdemes menni – nem is lenne könnyű egyébként –, de afelé is csak akkor, ha az ember ilyen kedvelhetően alpári tud lenni. Mert aki ezt tudja, az többet is tud.

Mivel ez így eléggé homályos meghatározás, közelítsük meg másként: végre van egy magyar film, amiben némelyik poén igencsak alpári és prosztó, csakhogy ezek olyan szépen simulnak a filmbe bele, mint a címbéli Hajnal Tímea a dögös-vörös estélyibe, miközben az intellektuálisan tápláltabb humorból is bőven jut a nézőnek, a szereplők hús-vér karakterek, és ha akarom, akkor a jó hangulat mellé még némi emészthető tanulságot is magammal vihetek. Végre itt van egy hazai mozi, amit megnézve a magyar vígjáték kifejezés első tagját nem fosztóképzőnek érezzük, és a filmes turáni átok mellékhatásai nélkül szórakoztat, bebizonyítva, hogy a filmvígjáték nem azt jelenti, hogy bohózat elmeapasztó muhaháját szélesebb képernyőre feszítjük, hátha úgy jobban mutat.

És nincs benne kínosan gyenge poén, kimódolt és végtelenül erőltetett párbeszéd, a termékelhelyezés terén is meglepően működött az önmérséklet, bár Coelhónak akkor se jár szerintem a reklám, ha az alkotók röhögve és páros lábbal ugrálnak a 21. századi posztmodern falvédőszövegek ügyes kezű mesterén. Ja, és mielőtt elfeledkeznénk róla: a filmnek van egy története.

Fotó: InterCom

Egyszerű, követhető történet, ami túl nagy meglepetésekkel és fordulatokkal nem szolgál, viszont a legkevésbé sem állja útján annak, hogy a színészek tegyék azt, amihez a legjobban értenek. Olyan történet, amit egyébként bármilyen országban és bármely nagyvárosi környezetben el lehetne mesélni, de nem feltétlenül azért, mert sablonos, hanem azért meg a vígjátéktól elvárható alapkövetelményeket példás fegyelemmel teljesíti. Ettől még ezek a mi figuráink, ahogy az rögtön a nyitójelenet érettségi találkozóján egyértelművé válik.

Mert szinte minden gimnáziumba jut egy olyan nagydumás, kissé erőszakos, de a maga bumfordi módján szerethető tahó, mint Bögöcs (Szabó Simon). Az már statisztikailag persze kevésbé valószínű, hogy minden osztályba jusson egy Hajnal Tímea (Osvárt Andrea), vagyis egy lány, akiből szupermodell lesz, de ha már így alakult, akkor az autónepperként és pornófilmesként felszínen maradó Bögöcs-féléktől tényleg elvárható, hogy egyetlen céljuk az legyen, amit a film címe is megfogalmaz. És akkor kapóra is jön az érzékeny lelkű egykori osztálytárs, a kreatív karriert építő Horváth Dani (Simon Kornél) ballépése, aki az említett találkozón – finoman elhallgatva a tényt, hogy nősülni készül és éppen a főnöke lányát tervezi az oltár elé vezetni – végre kilép a barátzónából, és intim együttlétbe bonyolódik a vágy sokat emlegetett tárgyával.

Mivel Bögöcs rögzíti is telefonjával a ruhatárban megejtett pásztorórát, könnyen megzsarolhatja Danit: ha a tipródó jófiú nem intézi el, hogy Hajnal Tímea vele is ágyba bújjon, ugrik az esküvő meg a karrier. Ettől kezdve a film felmondja a leckét – egyébként meggyőzően –, ami a különféle vígjátéki alműfajokat illeti, van itt trükkös „hogyan szerezzük vissza és verjük mi át” fejezet, meg személycserés móka, de a yuppie élet édes nyomorát visszafogottan és nem túl bántóan görbe tükör elé állító filmben a romantikus komédia finom húrjai is folyamatosan megpendülnek.

Hogy mindez nem valami émelyítő keverccsé, hanem önálló és vállalható filmmé áll össze, nagyrészt a színészeknek is köszönhető, akik láthatóan élvezettel vetették magukat a munkába. Simon Kornél remek választás volt a szerepre: finoman és érzékenyen játssza el a vágyait felvállalni képtelen, jó szándékú és jó humorú hőst. Osvárt Andrea viszonylag megbízhatóan teljesít, és szerencsére időnként képes elhitetni, hogy az általa játszott karakter tényleg egy olyan összetett személyiség, aki leginkább attól szenved, hogy ezt mások nem akarják elhinni. Dani jövendőbelije félelmetesen ismerős, a férfilelket módszeresen megcsócsáló és megemésztő nőtípus, Réti Adrienn profin és meggyőzően hozza a figurát. Szabó Simon magát adja: jól teszi.

Az pedig különösen jó ötletnek bizonyult, hogy egyúttal ő a film narrátora is, nem túl cizellált megjegyzései és kommentárjai jól ellenpontozzák az egyébként azért inkább finomra hangolt, mintsem bevállalós film alaphangulatát. Jó látni Lengyel Tamást Dani legjobb barátjának szerepében, és ugyanez az öröm kijár Jordán Adélnak is, aki egy szerethetően kelekótya pszichológusnőt játszik. Kettejük szerelmi bonyodalma annak ellenére tesz hozzá a filmhez, hogy dramaturgiailag korántsem nevezhető nélkülözhetetlennek ez a szál.

És akkor egynémely bónuszt nem is említünk helyhiány miatt, ezek közé tartozik például Szandtner Anna alakítása a nyersen szókimondó, mégis nagyon szerethető prostituált szerepében, aki remek pszichológiai gyorstalpalót rittyent vergődő férfihősünknek a népi bölcsesség legnagyobb dicsőségére.

És akkor a végére egy gyors felsorolás: az operatőri munkát nem érheti kifogás, a zene is rendben van. Kár, hogy mindettől már azt érezzük egy magyar film esetében, hogy el lettünk kényeztetve. Hozzá tudnánk szokni.(Megdönteni Hajnal Tímeát. Színes, magyar romantikus vígjáték, 105 perc, 2014. Rendező: Herczeg Attila. Forgalmazó: InterCom)