A témától nem áll távol a személyesség, úgyhogy hadd kezdjem egy vallomással: kiskamaszként, amikor a Váratlan utazás című sorozat és benne a bájos Sarah Stanley a valóság meghatározó szeletét jelentette számomra, egészen biztosan nem gondoltam, hogy felnőttként egy olyan dokumentumfilmet fogok nézni egy magyar moziban, amit a sorozatbeli Sarah-t alakító színésznő rendez.
Persze aki követte az elmúlt évek filmes történéseit, az nyilván tisztában van azzal, hogy Sarah Polley időközben hazája egyik olyan ismert rendezőjévé vált, akinek a neve külföldön sem cseng ismeretlenül. Magyarországon is bemutatott filmje, a Volt egy tánc egy megromlott kapcsolat lírai élveboncolását kínálta a nézőnek.
Polley most bemutatott dokumentumfilmje arra is választ ad, a fiatal kanadai színész és filmes hogyan tett szert ilyen elmélyült tudásra az emberi kapcsolatok szomorú törvényszerűségeit illetően. A boldog családoknak nincs története, a Polley család ebből a szempontból hatásos cáfolata az agyonidézett mondásnak.
A sokszínű családi tabló központi alakja csak megidézett kísértetként van jelen. Sarah Polley Kanadában egykor ismert színésznőnek számító édesanyja hosszú ideje nem él már. Nemcsak Sarah-t hagyta igen korán magára, hanem testvéreit is, valamint szintén színészként induló, majd a pályát félig-meddig elhagyó férjét, Michaelt is. És maradt még utána egy családi titok is, ami sokáig csak bugyuta viccek formájában volt jelen a famíliában.
A kislányként feltűnően vörös hajú Sarah-t sokszor húzták azzal testvérei, hogy nem is Michael az apja, hanem valamelyik színész, akivel az anyja együtt játszott a színpadon. A dokumentumfilm elsősorban nyomozás, derűs, mégis kegyetlen vallatások sorozata. Az eredeti cím (Stories we tell) jól kifejezi a rendezőnő szándékát: minél több történetet meghallgatni, minél több igazságot kimondatni. Furcsa és tudathasadásos feladat jutott a rendezőnek, hiszen elsősorban az ő bőrére megy ki a játék, hiszen ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább egyértelmű, hogy a családi anekdoták hol szomorú, hol derűs – legtöbbször derűsen szomorú – összképe mögött kirajzolódik egy olyan szerelmi háromszög története, ami időzített bombaként várt arra, hogy egyszer szétrobbantsa a közös emlékezet gondosan ápolt felszínét.