Coach Surf: magyar film már rég volt ilyen rossz

A magyar film állatorvosi lova kocog be a héten a mozikba: itt a Coach Surf. De adóforint legalább nem bánja.

Csak bízni tud az ember abban, hogy a magyar kritikusok felheccelt tömege nem veti magát vérszomjas dühvel a magyar film legújabb, gyenge hajtására. Persze az is elgondolkodtató lenne, ha a magyar kritikusok többsége meleg szavakkal méltatná a Couch Surf című új magyar mozit, hiszen a film kétségbeejtően rossz. De most nem erről van szó.

Amit a rendező Dyga Zsombor kínál az maga a hagyományőrzés, a nagybetűs kulturális értékmentés, és ilyenformán méltán tarthat számot a kíméletre és a megértésre. Ki ne fürkészné kíváncsi tekintettel és a távoli korok izzadságszagú, dolgos napjainak kijáró elismeréssel dédanyáink mángorlóját vagy a rozsdamarta sparheltet a szentendrei Skanzenben? Persze jó érzés utána hazaautókázni, és befeküdni az atkamentesített biopárnák közé és élvezni a központi fűtést, hiszen kevesen vagyunk, aki döngölt agyagpadlón szeretnének jógázni vagy vánkoson kuporogni DVD-nézés közben. De ettől még a skanzen nemes küldetést tölt be.

A film megdöbbentést kelt

Fotó: UIP-Duna Film

Ahogy Dyga filmje is. Már-már karikaturisztikus igyekvéssel és hibáit megejtő őszinteséggel kínálva fel emlékeztet arra, hogy a kevés tiszteletreméltó példától eltekintve milyen is volt a magyar filmkészítési virtus a sokak által elátkozott új magyar filmtámogatási rendszer előtti években. Amikor még nem feltétlenül volt annyira fontos, hogy a történet épkézláb legyen, elég volt, ha minden képkockáján érződött, akár még mondhatna is valami fontosat, de inkább majd máskor. A jól kidolgozott forgatókönyv, a feszes cselekményvezetés, a jól instruált színészek fegyelmezett játéka mind csak habókos és megvetendő hollywoodi cafrangnak tűnt azokban a daliás időkben, amikor ilyen nagyon mélyről kellett és lehetett még felhozni a semmiből világot teremtő romantikus rendezőhéroszoknak a filmművészet esszenciáját.

Ám úgy tűnik, tetszik vagy sem, ezek az idők elmúltak. És bár túlzás lenne azért diadalmenetről beszélni az elmúlt időszak biztató példái – A nagy füzet, Isteni műszak, Coming out, Megdönteni Hajnal Tímeát – kapcsán, a Coach Surf végtelennek tűnő filmideje jó lehetőséget kínál az embernek arra, hogy eltöprengjen: azért talán mégsem ördögtől való gondolat, hogy mostanság a magyar filmesek mintha egyre feltűnőbben törekednének arra, hogy kitalálják, mitől áll össze egy film, mi működteti a sikeres filmes műfajokat és milyen gyerekbetegségeket kellene végre kinőnie a magyar filmiparnak.

Mert az láthatóan nem működik, amit a Coach Surf alkotói kigondoltak. Hogy annyi a nagy ötlet: csinálunk önálló epizódokból álló intellektuális szkeccsfilmet, aminek a vezérmotívumát az jelenti majd, hogy kanapé. Meg belerakunk jó sok jó színészt Nagy Zsolttól Fullajtár Andreán át Elek Ferencig, akik fegyelmezetten kínlódják elő magukból a túlírt, erőltetetten laza vagy csak szimplán szellemtelen párbeszédeket, amik olyanok, mintha egy a kilencvenes évekből egy időhurok segítségével idekerült Tarantino-rajongó filmklubszervező írta volna őket.

A film ezekkel a lötyögő párbeszédekkel, erőltetett pillanatokkal és képiségével együtt nagyjából annyi valóságélményt kínál a nézőnek, mintha egy IKEA-áruház bútorosztályán nézné az Éjjel-nappal Budapest legkínosabb jeleneteinek pantominfeldolgozását. Tényleg érthetetlen, hogy a forgatókönyvet társszerzőként jegyző alkotók miért gondolták azt, hogy a filmbéli jelenetek majd működni fognak. Hogy a néző értékelni fogja, hogy amikor a lomtalanításos jelenetet nézi (egy nő visszaszerzi a lomtalanításból a régi kanapéját, majd dobja a basáskodó pasiját, aki a kanapét kidobta és közben jól összemelegszik a megértő lomissal), akkor a túlbuzgó alkotói szándéknak köszönhetően folyamatosan a retinájába bokszolják, hogy ez most, érted, a toleranciáról meg az előítéletekről szól.

Vagy hogy tényleg fenntartható a lélektani feszültség egy olyan jelenetben, ahol öt másodperc után tudjuk: a szerencsétlen pacák, aki a csinos pszichológusnőhöz érkezik, annak régi osztálytársa, és most majd egy több évtizedes sérelem lesz itt megtorolva, csak előbb túl kell jutni a bántóan életidegen és rossz ritmusú beszélgetésen.

Magyar társadalmi tabló egy kanapén

Fotó: UIP-Duna Film

És akkor a nagy rendszerkritikai bohózatról még nem is beszéltünk, ahol egy képzeletbeli hivatalnok vezetője íratja újra az állásra jelentkező csinovnyikkal az életrajzát, mert túl sablonosnak találja a rendezett családi életet a sok gyerekkel meg az unalmasan kispolgári életstílust. Helyette gyerekkori molesztálást és alkoholista szülőt javasol, hogy drámaibb legyen a hatás.

Túl azon, hogy a szöveg írója szerint nagyjából így néz ki egy nevetséges kormányhivatalnok életvilága, azért a humornak ez a sekélyes volta tényleg elkeserítő. Talán nem ártana megszerezni egy hajszálat Sas Józsi üstökéről, mert a népszínműves falunapi nevettetés hagyományának klónozás nélkül nem sok esélye van a túlélésre, ha ilyen epigonok kívánják folytatni, ráadásul ilyen intellektuálisnak szánt erőlködéssel súlyosbítva. Szomorú, hogy mindezt egy magyar film kapcsán kell leírni, bár tény, hogy legalább magyar adóforintok nem bánták a kalandot, hiszen a Coach Surf a Nemzeti Filmalap támogatása nélkül jött létre. És szomorú mindezt leírni, hiszen az alkotói erőfeszítéseket lehetőség szerint tisztelni illik. De tisztelni kell a nézőket is.

(Coach Surf. Színes, magyar vígjáték, 84 perc, 2014. Rendező: Dyga Zsombor. Forgalmazó: UIP-Duna Film)