– Izgalmas, és csöppet sem magától értetődő téma a világkiállítások magyar részvételét kutatni. Hogyan került kapcsolatba vele?
– Rendeztem annak idején egy kiállítást a munkahelyemen, a Nemzeti Múzeumban Tudós magyarok, akik a XX. századot csinálták címmel. Anyaggyűjtés közben rábukkantam Eötvös Lorándnak az 1900-as párizsi világkiállításon nyert érmére, majd kiderült számomra, hogy Jedlik Ányos 1855 és 1873 között több világkiállításon is remekül szerepelt találmányaival. Számos magyar találmány mérettette meg magát ilyen módon. Véletlenül éppen ebben az időben olvastam egy életrajzi könyvet is Munkácsy Mihályról, róla viszont eléggé közismert, hogy nagydíjat nyert Párizsban 1878-ban. Ekkor állt össze bennem a terv, hogy ezen a témán keresztül tudománnyal és művészettel egyszerre foglalkozhatok. Először persze annak néztem utána, mennyire lefedett a téma. Kiderült, szinte senki nem írt még róla, és amikor foglalkozni kezdtem vele, vagyis 2005-ben ez még inkább így volt. Végigjártam a magyar közgyűjteményeket, múzeumokat, levéltárakat és könyvtárakat, és igyekeztem minden fellelhető anyagot átnézni, de azóta is mindig kerülnek elő új dolgok. Azért is fogott meg ez a téma, mert a kutatás kezdetétől egyértelművé vált számomra, hogy a világkiállítás kérdésében nagyon korán tudatossá váltak a magyarok. Ahogy sportnemzetként mindig nagyon lelkesen készülünk az olimpiákra, körülbelül ilyen elszántsággal készültek őseink a világkiállításokra.
– Ha már olimpiai hasonlat: az is egy nemes eszme jegyében fogant, ám mégiscsak nemzetek közötti versengésként él tovább. Hogyan jelent meg ez a versengés az expók történetében, és milyen változásokon ment keresztül a világkiállítás eszméje?
– A kezdőpont 1851, ekkor rendezték az első világkiállítást Londonban. Ez az időpont nagyon közel esett a magyar szabadságharchoz és az azt követő megtorlásokhoz, úgyhogy ez esetben már önmagában az is egy csoda, hogy a magyarok részt vettek rajta. Igaz, nem állami szervezésben, hanem a művészek és iparosok egyénileg teremtették elő a kiutazás és a bemutatkozás költségeit. A világkiállítás azokban az időkben tulajdonképpen egy nagyon nagy vásárként működött, és a cégek árusítási céllal vitték ki a termékeiket, illetve megrendeléseket vettek fel. Később ez megváltozott, és a világkiállítás ipari, kulturális seregszemlévé vált. A világkiállítások fellendülése a turizmus megerősödésével együtt zajlott egyébként, hiszen a század közepén nyitottak az első Cook utazási irodák és a gyógyüdülők mellett a világkiállítások váltak a másik kitüntetett célponttá.
– A könyvéből az is kiderül, hogy Puskás Tivadar, a telefonhírmondó atyja nyitotta a világon a negyedik utazási irodát, és ez is a világkiállításnak köszönhető.
– Puskás nagyon mozgékony ember volt, hiszen keresett aranyat Amerikában, házalt Bellnél a találmányával és dolgozott együtt Edisonnal. Az 1873-as bécsi világkiállításon nyitott utazási irodát, de elég hamar befuccsolt.
– Sok magyar cégnek, így a Herendi Porcelángyárnak vagy a Ganznak komoly kiugrást jelentett egy-egy világkiállítás.
– Az iparművészeti jellegű cégek számára a világkiállítások kiváló promóciós lehetőséget kínáltak. A Herendi Porcelángyár be is építette a saját legendáriumába a „találkozást” Viktória angol királynővel, aki már a legelső világkiállításon vett egy herendi készletet. Mai napig a Viktória-mintás készlet a cég legkelendőbb terméke. A Ganz-Mávag és a Láng Gépgyár is új piacokat talált ezen az úton. A kommunikáció az első időkben nyilván sokkal kevésbé volt kiforrott, ezért is kellett egy ilyen vásár. Persze itt is felütötte a fejét az ipari kémkedés, sőt éppen a világkiállítások voltak azok, amik a szabadalmi rendszer létrejöttét felgyorsították, hiszen korábban semmilyen szabályozás nem volt, úgyhogy mindenki szabadon rajzolta-másolta a termékeket.
---- Oldal címe ----
– A könyvében Szemere Bertalant notórius világkiállítás-járóként említi. Még meglepőbb, hogy a szabadságharc miniszterelnöke tudósított is ezekről.
– Az emigrációban Szemere állandó pénzzavarral küzdött, úgyhogy amikor komoly magyar lapok felkérték, hogy tudósítson, nem volt abban a helyzetben, hogy nemet mondjon. Ráadásul az első világkiállítások Londonban és Párizsban zajlottak, ő pedig akkortájt Párizsban élt, és gyakran megfordult a brit fővárosban is. Egyébként nagyon jó meglátásai voltak, nagyon izgalmasakat írt például a képzőművészeti kérdésekről, eleinte elég erősen lehúzta a korabeli magyar festőket, majd később, amikor valóban minőségi ugrás történt ezen a téren, ezt ő is jelezte.
– A magyar közvéleményt mennyire tartották izgalomban a világkiállítások, és mennyire változott ez a tömegkommunikáció fejlődésének hatására?
– Természetesen úgy ötven évig az újságoknak volt elsődleges szerepük. Egy világkiállítás olyan esemény volt, amire a nagyobb lapok külön tudósítót küldtek. Az 1873-as bécsi világkiállítás idején a Vasárnapi Újság például külön lapot is indított Képes Kiállítási Lapok címmel. Majd megjelent a rádió, és ennek köszönhetően az 1920-as évektől kezdve még inkább kiszélesedett a közönség. Aztán jöttek a mozihíradók, és ezek a magyar filmszínházakba is eljutottak. Az 1937-es párizsi világkiállításon például a Metro-Goldwyn-Mayer készített filmhíradót a magyar pavilonban történt eseményekről, és ezt Amerikában is vetítették. Ilyen szempontból is jó propagandalehetőség volt a világkiállításon való részvétel. A kiegyezés után ezért is vált egyre fontosabbá a magyarok számára, és a felkészülés is teljesen állami kézbe került: olyan profi stáb irányította, akik már az első világkiállításokon is ott voltak. A pénzzel sem spóroltak. Ebben az időben nagy iparcsarnokokat választottak helyszínül, ezeken belül lehetett bérelni területet. A magyarok általában 10 ezer négyzetméternyi területet béreltek, ami vetekedett az osztrákokéval. És ami még fontos: egymás mellett állítottunk ki az osztrákokkal, de önállóan, csak a kötelező Ferenc József-szobor volt a közös pont. Ez a szervezettség az 1900-as párizsi világkiállításon érte el a csúcsát, valószínűleg a négy évvel korábbi millenniumi kiállítás hatására is, ahonnan nagyon sok elemet átcsempésztek Párizsba is. A magyar érmek száma ezen a kiállításon 1400 körül volt, és több mint 3000 magyar kiállító volt, ami óriási szám.
– A millenniumi kiállítás mennyit merített a korábbi világkiállításokon látottakból?
– Ennek van egy külön története. Az 1890-es évek elején felmerült a kérdés, az Országgyűlésben is folyt róla vita, hogy magyar kiállítást szervezzünk, vagy pályázzuk meg a világkiállítást. Véleményem szerint jobban járt volna az ország, ha világkiállítást szerveztünk volna, hiszen komoly külföldi tőke özönlött volna be. A Városliget területén ráadásul simán meg lehetett volna valósítani, és nagyon sok olyan világkiállításra volt példa, ami egy nemzeti történelmi esemény – mondjuk az 1789-es francia forradalom kitörésének évfordulója vagy Amerika felfedezésének – évfordulójához kötődött. Az talán jogos félelem volt az ötlettel kapcsolatban, hogy Budapest akkori ellátottsága, ami a hoteleket illeti, messze alatta volt annak, amit London vagy Párizs kínálni tudott ezen a téren.
– Mennyire befolyásolták a világkiállításos megrendezését a világháborúk és a hidegháború időszaka?
– 1915-ben például volt világkiállítás, San Franciscóban, amin képviseltették magukat magyarok, de nem állami szervezésben. Az 1910-es évek elején is felmerült, hogy mi rendezzünk világkiállítást, de az olimpiához hasonlóan, melyre szintén ekkor lett volna jó esélyünk, ezt a háborús helyzet megakadályozta. A húszas és harmincas években ismét volt egy felívelő szakasza a világkiállításoknak, ám ekkor már a művészet és az iparművészet került előtérbe. Majd a második világháború után elég sokáig, 1958-ig kellett várni a következő világkiállításig, és a szuezi válság, valamint a nemrég levert magyar forradalom miatt még ennek megrendezése is kétséges volt sokáig. A magyarok részéről persze szintén felmerült a kérdés, hogy érdemes-e ilyen helyzetben képviseltetnünk magunkat. Kádárék azonban az elszigeteltségből való kitörési lehetőséget láttak ebben, és az események őket igazolták. Nagyon tetszett a nyugatiaknak a magyar pavilon, Aranycsillagot is nyert, mert nem a sztálini szocreál építészet hatása, hanem már a hatvanas évek modern felfogása tükröződött benne. Pedig a Nagy Imre-kivégzés is a világkiállítás idejére esett, és a propagandajelentések szerint a kiküldött ügynökök nagyon féltek a nemzetközi visszhangtól, aztán megnyugodva írtak haza, hogy komolyabb incidens nem történt. Megbízható személyzet dolgozhatott kint egyébként, mert csak 2-3 disszidálás történt a hat hónap alatt. A hazai káderek pedig Ikarusz-út keretében látogathatták meg a rendezvényt.
– Mára egyértelműen a pavilonok kérdése izgatja legjobban a közvéleményt. Ennek meddig nyúlnak vissza az előzményei?
– Az 1878-as párizsi világkiállításon szorgalmazták a nemzeti pavilonok létesítését, de az 1900-as hozta meg az áttörést, amikor a Szajna-parton kialakították az úgynevezett Nemzetek Utcáját. Ez annyira sikeres volt, hogy ettől kezdve ez a rendszer érvényesült, és ez nagyon fontos fejleménynek számít az építészettörténetben is. Mostanra pedig már csak nemzeti pavilonok maradtak, meg a világcégek, világszervezetek pavilonjai.
– Régen a világméretű kommunikáció egyik legfontosabb pontjaként működtek az expók, de mára ennek a jelentősége alábbhagyott. Nem idejétmúlt a világkiállítás gondolata?
– Amikor belefogtam a kutatásba, én is azt gondoltam, hogy ez ma már nem olyan jelentős esemény, de alaposabban átnézve az adatokat kiderült, a nagy világcégek és nemzetközi szervezetek egyre fontosabbnak tartják a világkiállításokat. Az 1958-as brüsszeli után volt egy visszaesés, a magyarok például utána csak legközelebb a nyolcvanas években szerepeltek expón. Pedig nincs nyoma annak, hogy szovjet nyomás vagy felsőbb politikai döntés állna emögött. Nem lehet kibogozni, mi volt ennek az oka, lehet, hogy csak a mismásolás és szervezetlenség. A kilencvenes évek megint változást hozott, és egyre inkább élményszerűvé, fesztiváljellegűvé váltak ezek az események. Egyre inkább az országimázs számít, ami a pavilonokban csúcsosodik ki, és ebben mi szerencsére régóta nagyon jók vagyunk. Az 1911-es torinói pavilon például remekül sikerült, és a nemzetközi sajtó is el volt ájulva a későszecessziós, monumentális épülettől. A húszas-harmincas években is nagyon jó, Bauhaus stílusú modern épületekkel rukkoltunk elő. Aztán ott van a sevillai, Makovecz tervezte pavilon, amit egyszerűen imádott a nemzetközi látogatósereg, és nagy siker volt Vadász György hannoveri terve is. Pedig a kettő felfogása egészen más: Makoveczé zárt tér volt, ahol csak vezetéssel lehetett közlekedni, és le is csökkentette a látogatók számát, míg Vadász pavilonja egy központi, nyitott piactér köré épült.
– A mostani tervet milyennek látja ennek fényében?
– Jó látni, hogy ismét egy önálló építészeti egységgel jelenik meg Magyarország, és hogy a nyitott koncepció érvényesült.
