Mezey Katalin: Biciklin ülve nem lehet prózát írni

Mezey Katalin új kisregénye a fiatalság lendületéről szól, és arról, hogy talán mégsem reménytelen a helyzet.

– A történet száz ágából mennyi valósult meg az új kötetben?
– Talán a negyede. Kétrészes a most megjelent könyv. Az első részben megtalálhatók A kidöntött kerítésben megjelent elbeszélések és az azóta hozzá írtak is. Az ötvenes évekről szólnak további novellák, köztük több ’56-os: az Ég a város, A mosógép, a Három kísérlet, amelyekben a családom történeteit is feldolgoztam. A második rész, az Ismernek téged című kisregény már a hatvanas években játszódik, egy pályakezdés története. Más korosztályról szól, de a szereplők sorsában ott kavarognak a történelmi kataklizmák: a világháború, 1956 és az utána következő, szintén kegyetlen politikai korszak.

– Az ön pályája is a hatvanas években kezdődött. Az Ismernek téged önéletrajzi ihletésű történet?
– A főhős valóban annyi idős, mint amennyi én voltam a hatvanas években, és a sorsa is hasonló az enyémhez. De nem ő a legfontosabb a történetben. A kisregény egy munkahelyről és az ott összekerült emberekről szól. Mindenki tele van fájdalmas történetekkel, tragédiákkal. Olyan főszereplőt választottam, aki mögött nincsenek tragédiák. Fiatal és viszonylag rendezett családi környezetből érkezik. Ő a receptor, aki felveszi ezeket a hatásokat. Valójában az előttem járó generációkról akartam írni, akik egy vagy két háborút is megéltek, és rengeteg veszteséget, üldöztetést szenvedtek el. A főhős esetében ugyanakkor valamiféle kijózanodásnak lehetünk tanúi. Megérti, hogy bele akarják tagolni egy rendszerbe, amellyel kapcsolatban rengeteg aggálya támad. Nem tudja elfogadni az igazságtalanságát, embertelenségét és a munkahelyi, anyagi, politikai kiszolgáltatottságot. A történet végére tudatosul benne, hogy őt is be fogja darálni ez a világ, mert ez az elfogadásának a feltétele. Tehát afféle nevelődési kisregény az Ismernek téged.

– Ezt történelmi koroktól független tanulságnak szánta, vagy a hatvanas évek mérlegének?
– Azt hiszem, minden fiatalság akkor veszti el első nagy lendületét, amikor ilyen szorítóba kerül. A meglévő világ alkatrészévé kellene válnia, miközben úgy érzi, hogy vele kezdődik minden. Pedig legfeljebb csak folytatódhat. Nem lehet nem tudomást venni arról, hogy a dolgok már korábban elkezdődtek. Kritikával kezelem a hősnőt, mert mindig kiadja magát, újra és újra belemegy ugyanazokba a csapdahelyzetekbe. Nem teszi mérlegre azt sem, hogy kinek mit mond. Naiv és meggondolatlan, ami érthető, hiszen egy „megkímélt”, huszonhárom-huszonöt éves emberről van szó. Azért megjelenik a kisregényben az is, hogy talán nem teljesen reménytelen a helyzet: az önvédelem elsajátítása, a kritikus alkalmazkodás az érés egy következő lépcsőfoka lehet. Ezeken a dolgokon én is átmentem. Én is az a típus vagyok, aki nehezen jut belátásra, így nem volt gond megformálnom a hősnőt. És egy adott pillanatban nekem is sikerült kiszállnom a bürokratikus hierarchiából. Inkább dolgoztam háromszor annyit a saját rögeszméimért, mint hogy betagozódjam a készbe, a nagyon kritikusan szemlélt rendszerbe. 1987-ben így jött létre az Írók Szakszervezete, majd 1990-ben a Széphalom Könyvműhely, így sikerült szabadulnom.

– Nem kísértette meg a gondolat, hogy egy rendszerváltás után játszódó regényt írjon?
– Írtam-írok kortárs környezetben játszódó novellákat is, de ezek még nem álltak össze egy nagyobb történetté. Legfőbb múzsám egyébként is az elmúlás. Azok a sorsok, életek, amelyek elmúltak, de nélkülük megérthetetlen a jelen. Az idősebb generációk ennek a letűnt kornak a neveltjei, gyermekeik pedig az ő neveltjeik. Az elmúlt húsz-huszonöt év valóban mintha egy rossz álomból való ébredés lenne, egy, a korábbitól mindenben különböző, de szintén sok tragédiát hordozó környezetben. Meg kell írni, de lehet, hogy erre már nem lesz elég időm.

– Ír verseket?
– Az elmúlt évben összesen négy verset írtam. Nem nagyon volt eddig ilyen évem, de időhiánnyal küszködtem a prózakötet miatt és a könyvhétre még egy mesekönyvvel is el kell készülnöm. Azelőtt körbe tudtam dolgozni a nap huszonnégy óráját, de most már érzem, hogy pihennem is kell.

– Az írás és a kiadóvezetés mellett a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatát vezeti. Mi zajlik itt?
– Az akadémikusok életművének dokumentálása, szakmai feldolgozása, monográfiák, bibliográfiák, portréfilmek készítése. Ezt a dokumentációs osztály szervezi. A tagozatok, így az irodalmi tagozat is az első évét zárta nemrég. Irodalmi esteket, konferenciákat rendeztünk, bekapcsolódtunk Európa 2013-as kulturális fővárosának, Kassának a programjaiba, ellátogattunk Csíkszeredába, a Székelyföld Szerkesztőséghez, előadóestet tartottunk Zentán. Igyekszünk segíteni az akadémikus alkotók és alkotásaik jelenlétét a kortárs irodalmi életben és a szakmai köztudatban. Olyan jelentős életművekét, amelyek ma mintha nem tartoznának az úgynevezett irodalmi fősodorba, noha értékük szerint ott a helyük. Mint Ágh Istváné, Kiss Annáé, Kiss Benedeké. De említhetem elhunyt tagjaink közül Határ Győző, Marsall László munkásságát is, vagy Lázár Ervin felnőtteknek írt elbeszéléseit, regényeit. Ez a tevékenység hosszú távon olyan irodalompolitika felé mutat, amely törődik mindazzal az értékkel, ami a hazai művészeti életben megszületik. Nyilván anélkül, hogy meg akarná mondani, hogy mi szülessék meg. Ilyen értelemben az elmúlt húsz-huszonöt évben nem volt gazdája a kortárs művészeteknek és szellemi életünk túlságosan „importorientált” lett. Ez abból is látszik, hogy sokszor fordítva működik itthon a recepció: akkor figyelnek fel egyes alkotókra, művekre, amikor azok külföldön visszhangot váltanak ki – elég, ha Márai Sándorra vagy Bánffy Miklósra utalok. A saját értékeinkre nem vagyunk elég kíváncsiak. Pedig nem csak befogadói, de más nemzeti irodalmakhoz hasonlóan, szerencsés esetben formálói is lehetünk a világirodalmi folyamatoknak.

– Kiadója, a Széphalom Könyvműhely a külföldi irodalomból elsősorban skandináv szerzők műveit adja ki. Törekszenek arra, hogy őket sem a mainstreamből válogassák?
– Azok a szerzők, akiknek a műveit a Széphalom Könyvműhely megjelenteti, valóban nem tartoznak az itthon mainstreamnek vélt irányzatokhoz. De a maguk irodalmában nagy névnek számítanak, elég ha a Nobel-díjas Tranströmerre vagy Göran Tunströmre utalok. Mostanában megjelentetett két regényünk, A 6-os számú fülke és a Jég szerzői, Rosa Liksom és a svéd–finn Ulla-Lena Lundberg  is megkapták a legmagasabb finn irodalmi elismerést. Meghívtuk őket a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra is. A finn közönség magára ismert ezekben a művekben és az irodalomkritika is megbecsüli őket. Az északi országokban ebből a szempontból is folyamatos volt a fejlődés. Nálunk 1989-ben szerencsére megszűnt a szocialista kulturális politika, de sokáig nem lépett a helyébe értékközpontú magyar kulturális stratégia, olyan, amely megbecsüli és hozzáértőn menedzseli a hazai termést. Bár a jó szándék időnként fel-feltűnt.

– Negyedszázadon át vezette a Széphalom Könyvműhelyt. A kiadó profiljába ma is belefér szintbe bármi, amit értékesnek tart. Sosem törekedett arra, hogy határozottabb koncepció szerint dolgozzanak?
– Kiadóvezetőként semmi után sem szaladtam, mert túl sok minden megtalált magától. Arra már nem maradt energiám, hogy igyekezzek a teljes képet reprezentálni. De szerintem az egymás mellett működő, kis szellemi műhelyek együtt kiadják azt a bizonyos teljes képet. Nem hiszek abban, hogy egy nagy, nemzeti könyvkiadó jobb lenne, vagy egyetlen nagy, külföldi irodalommal foglalkozó kiadó. A könyvkiadás egyébként olyan, mint a mókuskerék. Nem lehet benne a futást abbahagyni. Nemcsak irodalmi, hanem gazdasági szempontok miatt sem. Folyamatban lévő ügyek szakadnának meg, adósság keletkeznék. Ezt csak átadni lehet, és most már nagyon komolyan készülök is erre.