Noé: a filmből már csak az orkok hiányoztak

Noé, a környezetvédő akcióhős és tépelődő családapa. Aronofsky filmjében van minden, mint a falusi búcsúban.

Darren Aronofsky tehetséges és elismert rendezőként élte sokáig mindennapjait. A Rekviem egy álomért, a Fekete hattyú és A pankrátor alkotója lelkét mégis a bánat ködfátyla takarta. Csak kevesen sejtették ugyanis, hogy az egyéni hangvételű filmek alkotójaként nem csekély szakmai elismerésnek örvendő direktor nem tudja megemészteni, hogy nem ő rendezhette meg a Gyűrűk ura-filmeket. De még A hobbittal is beérte volna.

Ezért aztán csalódottságában egy-egy zajos forgatási napot követően a tolkieni világ különös lényeinek makettváltozatával játszott a rendezői lakókocsi csendes magányában. Kedvencei mindig is az entek, Középföldének ezek a kicsit nehézkes mozgású, morcos, de jó szándékú óriásfái voltak, és titokban nem mondott le róla, hogy egyszer ő is ezekhez hasonló lények virtuálisan fejlesztett seregét fogja majd irányítani a vásznon.

Töprengéséből egy eltévedt bibliaügynök zökkentette ki, és az állítólag ateista rendező hirtelen megvilágosodott. No, nem a lét és a vallások nagy kérdéseit illetően, hanem a tökéletes művészi kompromisszum tekintetében talált rá a megoldásra: tolkieni fantasyvel kevert akciófilmes családi drámát kell forgatni a Biblia egyik meglehetősen látványos történetéből. Csak így, ilyen egyszerűen.

Na, jó a fenti történet kitaláció, de ha valaki megnézi Aronofsky új filmjét, amit a különböző felekezeti irányokból érkező támadásoknak köszönhetően nyilván felfokozott várakozással fogad majd a közvélemény, akár még hitelt is adhat a fenti fikciónak. Azzal persze önmagában még semmi baj, hogy valaki a Bibliát választja alapanyagul, hiszen közhelyes, ám ettől még érvényes megállapítás, hogy amilyen történettípus nincs benne a Szentírásban, az nem is létezik. És Noé, a bárkaépítő kiválasztott sztorija pedig különösen jó alkalmat teremt arra, hogy látvány és érzelem, családi dráma és globális felelősségvállalás ütközzön össze, és ne tűnjön olcsó és tévéújságízű fordulatnak a „most az egész emberiség sorsa a tét” mondat.

Aronofsky láthatóan maga is így gondolta ezt, a fő hangsúlyt a maga részéről pedig a környezetvédelemre és a felelős fogyasztói magatartásra helyezte. Ez persze szíve joga, bár engem őszintén meglepne, ha az a jelenet, amikor a Noét alakító Russell Crowe lágy tekintettel arra inti meggondolatlan gyermekét, hogy ne tépkedjen le virágokat csak azért, mert azok szépek, megnövelné a nézőszámot Sting aktuális, az esőerdők megmentéséért rendezett koncertjén.

Félreértés ne essék: nem a környezetvédelem eszméjével van a gond, hanem a szájbarágós didaktikával, ami még inkább kirívó tud lenni két csatajelenet meg a tonnányi digitális effekt társaságában. De ne szaladjunk ennyire előre. Kérdés, hogy a Noé kapcsán mennyire érdemes pontról pontra végigmenni a történeten, hiszen elvileg az még a kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos nézők körében is nagyjából ismert kell, hogy legyen. Az sem egy újságcikk feladata, hogy részletesen végigmenjünk azon, mely pontokon tér el a filmbéli cselekményszál a Bibliában olvashatótól – bár jelentősége ennek természetesen igen is van. Ám talán lényegesebb kérdés a megvalósítás mikéntje, és én itt érzek komoly gondokat Aronofsky mozija kapcsán.

A rendező egyszerre rántja le ugyanis az özönvíz elől bárkát építő, és az élővilágot megmentő családfő történetét a sültrealizmus porába és színezi helyenként ezoterikus és esztétikus értelemben egyaránt olyannyira túlzóvá, hogy ahhoz képest egy infrafénnyel megvilágított Coelho-naptár is komornak hat. Ez a kiegyenlítettség végigvonul a filmen. Az Isten által elhagyott, az emberiség bűnei miatt lezüllött világot Aronofsky helyenként kimondottan naturalistán ábrázolja, vizuálisan pedig még olyan – egyébként egész jó – gegeket is megenged magának, hogy az ősi táj néha úgy néz ki, mintha nem a teremtés után nem is olyan sokkal, hanem legalábbis egy atomháború után járnánk. Elhagyott iparvárosok, kizsigerelt bányák csúfítják el a tájat, a ruhák pedig időnként a Mad Max dresszkódját idézik.

Ezt az egészen vállalható vizuális egységet ássák alá a tarkabarka komputergrafika színes, ugyanakkor felesleges csodái, a lángtengerek és a pár másodperc alatt virágba boruló mezők. És akkor a már említett enteket idéző, sziklaemberré változott bukott angyalokról nem is beszéltem, de annyit jeleznék mindenképpen, hogy ehhez a látványhoz mindenki jobb, ha előre szoktatja magát. És ha ez nem lenne elég az idegborzoláshoz, akkor a Noé nagyapja szerepében kövérkés Gandalfként varázsolgató Anthony Hopkins látványát tényleg nehéz feledni.

Ez a kettősség áttevődik arra a konfliktusra is, ami a Jó és Rossz, vagyis Aronofsky olvasatában a fenntartható fejlődés hívei és az önző fogyasztók között élesedik. Utóbbiak egyébként Káin örökösei, vezetőjük, Tubal-cain pedig a mindenkori akarnok mintaképe, aki csak a hódításban és a „csak az az enyém, amit megszerzek” elvben hisz. Szomorú ezt mondani, de a Ray Winstone alakította figura összességében összetettebb és valósabb karakternek tűnik, mint a hol nyájaskodó, hol haragra gerjedő, hol meg elkámpicsorodó Noé. Persze a motivációja is egyszerűbb: a túlélés maga, mindenáron.

Ennél tényleg nehezebb Noé sorsa, hiszen egyrészt úgy érzi, az Úr feladattal bízta meg, csakhogy családja tagjai a legkülönfélébb igényekkel állnak elő, különösen ami az özönvíz utáni családalapítás bonyolult matematikáját illeti. De Noé hajthatatlan, és a legkevésbé sem arra törekszik, hogy minden igényt kielégítsen ezen a téren, olyannyira nem, hogy családja pusztulását egyenesen kívánatosnak tartja annak érdekében, hogy az új világban már csak az ártatlan állatok szaporodjanak és gyilkolják egymást meghitten.

Noé családi viszályai nemegyszer a magyar kereskedelmi tévéken is sikerrel futott Hetedik mennyország perpatvarait idézik, csak ott kevesebbszer került elő a kés. De a lényeg: ismét megmenekül az emberiség, és Noé is lejön a házilag pancsolt borok fogyasztásáról, amire a nagy kataklizma után szokott rá, miután úgy érezte, nem teljesítette a küldetést, az emberiség megmenekült. A folytatást mindenki ismeri.

(Noé. Színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 134 perc, 2014. Rendező: Darren Aronofsky. Forgalmazó: UIP-Duna Film)