Ha azt kérdeztem egy-egy középiskolában, amikor alkalmam volt rendhagyó irodalomórát tartani, ki írt már életében verset, hiába tudtam előre a választ, mindig meglepett, hogy tulajdonképpen mindenki igennel válaszolt. Nem érdekelt ilyenkor, hogy éppen szombat délután, focizás közben rálépett a gyerek egy rímpárra a pálya szélén, és az megszólalt, ahogy az sem, hogy szisztematikus, előre eltervezett, depresszív versírásra adta-e a fejét egy visszahúzódó kislány a vasárnap délutáni magányában.
Az érdekelt csupán, hogy így vagy úgy, de részese lett-e valaha is egy ilyen csodálatos alkotási folyamatnak. És igen, minden gyerek részese lett, akarva-akaratlanul. Azért lepett meg mindez, mert születésem óta azt hallom, hogy a költészet halott. Meg hogy a hetvenes évek Magyarországán eluralkodott a próza, és azóta nem is engedett teret a költészetnek, szóval egy költőnek semmi esélye. És mégis.
Mert a gyerekek tényleg írnak, dalszöveget írnak, rapszöveget írnak, kecskerímet írnak, naiv szerelmes költeményt írnak, slam poetryt írnak, verset írnak. Írnak, tényleg. És egyáltalán nem az asztalfióknak. Megmutogatják egymásnak, kvázi íráskészség-fejlesztő körök alakulnak ki közöttük anélkül, hogy ezt szervezetten és tudatosan tennék. Összehozza őket az írás, nem kell azt külön erőltetniük, megy szinte magától.
Egy másik ilyen berögzülés, hogy a gyerek nem tudja, élnek ma is költők. Minden évben ilyenkor, a költészet napján, József Attila születésnapján körbemegy a magyar sajtón, hogy a gyerekek nem hisznek a szemüknek, amikor egy élő költőt látnak, persze feloldódnak, és örömüket fejezik ki, amikor kiderül, hogy mennyire jó fej ez a költő bácsi, költő néni, mindig az, aki éppen nyilatkozik – ez viszont egyáltalán nem igaz. Ha többet nem is, de általában egy élő költőt ismernek, legalábbis tudják, hogy egy élő költő versét olvasták már valamikor.
Nem biztos, hogy tudják a nevét, nem biztos, hogy fel tudják idézni a verset, de azt tudják, hogy élnek körülöttük, sőt közöttük is költők. Nyilván mindenki szeretné önmagát viszontlátni abban a szerepben, hogy egy osztálynyi gyerek szemében ő lehetett az első élő költő. Ez ilyen, ismerjük a költői túlzás fogalmát, nem is kárhoztatunk senkit, hiszen közben mégis csak a költészet oltárán áldozott: gyerekek közé ment azért, hogy versekről, költészetről beszéljen nekik.
