A nyilvánosság előtt civódnak a szerelmespárok

A Frankofón Filmnapokon kaptuk el Alexandre Castagnettit, aki szerelemről és filmezésről nyilatkozott nekünk.

– A francia romantikus vígjátékok bevált receptjét ezúttal egy repülő bezártságára adaptálja. Csak nem saját életéből merítette a kellemetlen alaphelyzetet?
– Kifejezetten imádom az ilyen szituációkat, szeretek vitatkozni, de azt is állítom, hogy a vitatkozó párok azért szeretnek a nyilvánosság előtt civódni, hogy legyenek tanúk. Mindezek ellenére nem életrajzi ihletettségű a Szerelem a felhők felett: az alaphelyzetben azt szerettem volna ábrázolni, hogy két ember, aki korábban szerette egymást, de idővel eltávolodtak, egyszer csak kénytelenek ismét beszélni a másikkal. Ahogy ezt a kényszeres helyzetet elképzeltem, rájöttem, hogy egy hosszú repülőút a legideálisabb helyszínül. Mert például egy lift túl szűk teret adott volna, és sok minden más ötlet pedig túl rövid ideig tartott volna együtt a feleket. A másik ambícióm az volt ezzel az elhúzódó összezártsággal, hogy a szereplőknek közben lehetőségük legyen visszaemlékezni a viszonyukra. Mert ne felejtsük el, hogy a repülőn forgatott jelenetek a játékidőből csak mintegy 15 percnyit ragadnak ki, a többi jelenetben a flash backekből egy kapcsolat állomásai jelennek meg.

– Félt attól, hogy nem tudja kitölteni a rendelkezésre álló játékidőt, vagy a repülőút és az újratalálkozás végső soron csak ürügy a film egészéhez?
– Én is érzem, hogy ez egy rizikós alaphelyzet volt, ahol egyebek mellett a rendezői szabadság is korlátozva van a térrel. Számomra az volt ebben a történetben a legfontosabb, hogy két oldalról mutassam be, miképp élte meg kapcsolatukat a nő és a férfi, s hogy ezt párhuzamosan tudjam ábrázolni. És ez különbözeti meg filmemet a sablonos romantikus komédiáktól, ahol csak egy nézőpontból – a férfiéből vagy a nőéből – ismerhetjük meg az eseményeket.

– És ehhez hat emberre volt szükség, hogy forgatókönyv szülessen belőle? A stáblista szerint ennyien írták a Szerelem a felhők felett történetét.
– El kell ismernem, ez meglehetősen bizarrul hangzik. A Szerelem a felhők felett eredetileg egy amerikai forgatókönyv volt, amit felajánlottak nekem rendezésre. Ezt két fordító fordította franciára, akiket íróként tüntetnek fel a kreditben. Aztán további két francia szerzővel közösen írtuk át a forgatókönyvet, és utóbb még egy társíró is megjelent a projektben, hogy életszerűbbé tegye a párbeszédeket. Ha összeszámolom, ez még több is, mint hat fő, ki maradt le a stáblistáról közülük?

– Beszélgetésünk során sokadszor nevezi magát rendezőnek, ami, tekintve sokoldalúságát nem egyértelmű egy kívülálló számára. A La Chanson du Dimanche formáció, amelynek tagja például Magyarországon is ismert, és többször járt és lépett fel korábban hazánkban zenészként, és színészként is többször feltűnt már produkciókban.
– Mindegyik szerepvállalásomat ugyanaz a szenvedély fűti: történeteket szeretek elmesélni, és az, hogy rendezőként, vagy színészként teszem mindezt, netán énekeket énekelek el, ezek számomra egymáshoz nagyon közel álló dolgok. Konzervatóriumban végeztem, így van egy zeneakadémiai képzettségem. Filmes papírom ugyan nincs, de egy szomorkás kisvárosból származom, ahol az egyetlen örömöt az jelentette, hogy moziba járt az ember, így vált a zenéhez hasonló szenvedélyemmé a mozgókép.

– Zárásképp nem tudok elmenni a kérdés mellett: tényleg fél a repüléstől?
– Minden turbulenciakor azt gondolom, úristen, most meg fogok halni! Ilyenkor az egész életem lepereg előttem. Talán azért, mert annyira szeretek élni.