A rendszertelen rend megnemesül – Ernszt András

Ernszt András festőművész a különleges hangulatú képeiről, a hazai művészképzésről és a festészet jövőjéről.

– Mondana néhány mondatot bemutatkozásként azoknak az olvasóknak, akik még nem hallottak önről és munkásságáról?
– A munkásságom többrétű, hiszen a festés mellett tanítok, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, illetve a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában. Zalaegerszegen kezdtem a tanítást rajztanárként, rögtön az egyetem befejezése után. A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolába a doktori képzést követően kerültem. A végzettségem festőművész, emellett a pedagógiumot is elvégeztem a PTE még csak alakulófélben lévő Művészeti Karán. Akkor a Bölcsészettudományi Karhoz tartozott a rajz tanszék, és azalatt alakult meg a ma ismert Művészeti Kar, hogy itt tanultam. Ekkor indult a festőművészképzés is. Ott az elsők között végeztem, ez még egyfajta „kísérleti” jellegű képzés volt, tehát nem kifejezetten olyan művészdiplomát kaptunk, mint a mostani hallgatók. Elsősorban rajz- és vizuális nevelési tanárként diplomáztunk, ami mellett a festőművész-specializációt is elvégeztük, de valójában ugyanazt tanultuk meg, amit manapság a Művészeti Kar diákjai. Egy évet Németországban, Münchenben töltöttem, a képzőművészeti akadémián DAAD ösztöndíjjal, mindjárt a képzés befejezése után. Ezt követően Zalaegerszegen tanítottam egy évet, s utána kerültem Pécsre, ahol Keserü Ilona vett fel a dla-képzésre. Ezt három év alatt elvégeztem, és rá egy pár évre szereztem meg a fokozatot. Az egyetemen 2008 óta oktatok.

– Rendkívül különleges, egyedi a stílusa. Ki vagy mi inspirál leginkább? Meg tudná esetleg nevezni egy kedvenc festőjét?
– Egy nevet nem tudok kiemelni. Az elmúlt évek alatt nagyon sok szimpatikus előkép hatott rám, Mark Rothkótól kezdve Anselm Kieferig, de ez csak kettő a sok közül. Az ő stílusuk nem annyira direkt módon jelentkezik a képeimen, inkább azt mondom, hogy nagyon szimpatikus volt az a fajta festői világ, gondolkodásmód, amelyet ők képviseltek. Nyilván ezzel nem vagyok egyedül, vannak még olyan művészek, akik hasonló rendszer szerint dolgoznak, hasonló képfelépítést, képstruktúrát követnek, itthon is és külföldön is. Nálam az egész folyamat úgy indult, hogy egyetemista koromban, tanulmányként nagyon sok olyan felületről készítettem lenyomatokat, amelynek szabályos rendszere, struktúrája van, például téglafal-felületekről. Ezeknek egy folyamatosan ismétlődő rendszer az alapjuk, de mikor az ember lenyomatot készít róluk, akkor ez a fajta struktúra feloldódik, szabálytalanná válik. Az 1990-es évek végi, 2000-es évek eleji munkáimra az volt a jellemző, hogy ezt a metódust – amellyel az egyetemen foglalkoztam – úgy vittem tovább, hogy saját magam által talált felületekről készítettem lenyomatokat. Nemcsak épített környezetekről, hanem egyebek között különböző textíliákról, például egyszerű konyhai függönyökről is, ahol megvan ugyanez a szisztéma. Hogyha a művész ezt átülteti grafikai technikába, aztán rányomtatja vászonra, vagy direkt, egy az egyben vesz róla lenyomatot, ez a fajta rendszertelen rend megnemesül, sokkal érzékibbé, finomabbá válik. Ekkor jöttem rá arra – ami persze evidens –, hogy ha több rétegben készítek róluk lenyomatokat, akkor nagyon érdekes térbeli hatások jöhetnek létre. Ami még most is foglalkoztat, az az, hogy olyasfajta térbeli illúziót hozzanak létre a felületeim, amely első látásra bonyolultnak tűnik, ugyanakkor megfejthető is – egy olyan képi világot, amelynek van rendje, de ez a rend rejtett. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor látok egy virágzó bokrot, és megfigyelem, hogy miként jelennek meg a kisebb-nagyobb virágok a bokor felületén; kaotikus rendet alkotnak, de mint tudjuk, a természetben is van egyfajta rend. Hasonló, mint a fraktálok esetében. Ez az érdekes ebben, hogy a rendszert miként tudja az ember úgy továbbkonstruálni, hogy a rend is érződjön és a szabálytalanság is.

– Ahogy említette, a festés mellett tanít is. Mit gondol a pécsi fiatalok tehetségéről, hozzáállásáról, affinitásáról?
– Lehet, hogy szerencsés vagyok, de nekem ezzel kapcsolatban csak pozitív élményeim vannak. Mind az egyetemista, mind a középiskolás hallgatóim nagyon elmélyülten, komolyan, odafigyelve nyúlnak a dolgokhoz. Nagyon elszántak, ami szintén nagy pozitívum, hiszen e nélkül ez a szakma végképp nem tud működni, ez alapvető dolog. Aki ma Magyarországon vagy a nagyvilágban képzőművészettel szeretne foglalkozni, az a minimum, hogy nagyon eltökélt legyen. Ha nincs meg ez a fajta elszántság, akkor szinte lehetetlen lesz később normális egzisztenciát teremteni. Akik hozzám kerülnek, azok többnyire tisztában vannak ezzel. Szerintem akkor tud igazán szépen működni, ha óriási kitartással és alázattal dolgozik az ember, ugyanakkor egyfajta könnyedséggel nyúl a dolgokhoz. Kicsit összeegyeztethetetlennek hangzik, hogy legyél szorgalmas, alázatos, és emellett őrizd meg a lazaságot. Valójában nem az, mert hogyha belegörcsölsz, akkor nem fejlődsz, nem tudsz lépéseket tenni az utadon. Szintén nagyon fontos számomra – főleg az egyetemen, de már a középiskolában is –, hogy ha hallgatókkal dolgozom, akkor az másodlagos dolog, hogy én milyen festészeti irányt képviselek. Abszolút nem szerencsés, ha a mester saját stílusa rávetül a hallgatókra. Én a tanítványaimmal igyekszem úgy dolgozni, hogy őket találjam meg, vagy hozzásegítsem őket ahhoz, hogy megtalálják önmagukat, és a saját személyiségüknek, gondolkodásuknak megfelelően a lehető legjobbat hozzuk ki közösen. Persze az egyetemen kapnak egy másfél-két éves klasszikus alapozást, ami jórészt anyagtanra, látvány utáni ábrázolásra épül. És utána – mivel ennyi idő alatt eléggé meg lehet ismerni a hallgatót – az is lehetséges, hogy személyre szabott feladatokkal segítsem. A képzés vége felé pedig már azt várom, hogy ő adjon magának feladatokat, és én azokra tudjak reagálni. Persze az ilyen kapcsolatok jó hosszú beszélgetések folytán tudnak létrejönni.

– Milyennek ítéli meg a képzőművészet oktatását napjainkban, mind Pécsett, mind Magyarországon?
– Nem egyszerű a kérdés. Úgy válaszolnék, hogy nagyon nagy különbségek vannak a különböző országok művészeti oktatásában. Ha megnézünk egy külföldi példát: Németországban a legtöbb intézményben úgy zajlik a képzőművész-oktatás – természetesen kivételek mindenhol vannak –, hogy miután bekerül egy hallgató, már az elejétől kezdve azt várják el tőle, hogy egyéni utat mutasson, minél kreatívabb legyen, hogy ő dobja fel a labdát, amire a mestere reagálhat. Persze ezeket mi is elvárjuk, csak nem rögtön az elején. Sokszor láttam, tapasztaltam ezt, amikor kint voltam – régebben többször is jártam Németországban, és még ma is szoktam kijárni nyaranta nyári oktatásokra. Ezt azért nem tartom szerencsésnek, mert nagyon sok kezdő diák a bekerülésekor erre nem képes, nincs meg a megfelelő alaptudása hozzá. Azért érzem kicsit szerencsésebbnek a mi oktatásunkat, mert itt is és a Képzőművészeti Egyetemen is arra próbálunk figyelni, hogy a frissen bekerült hallgató jó, masszív szakmai alappal kezdje meg azt a fajta kreatív utat, amelyen remélhetőleg minél hatékonyabban tud majd haladni. Úgy, hogy azt a gondolatot, amellyel elindul, alá tudja támasztani azokkal a háttérismeretekkel, melyek szükségesek ahhoz, hogy meg is tudja valósítani azt, amit kitalált.

– Van olyan tanítványa, aki szakmai vagy műkedvelő körökben már elért sikereket? Esetleg kiállítása nyílt vagy megjelentek valahol a képei.
– Több is van. Tegyük hozzá, hogy az egyetemi oktatásban ez a hatodik évem, tehát ilyen értelemben nincs nagy rálátásom a dologra, talán öt-tíz év múlva már sokkal határozottabban tudnék erről nyilatkozni. Tavaly volt az első olyan évfolyam, amely az én kezeim alól került ki, én vittem őket az elejétől fogva. Viszont akik a középiskolában végeztek, azok között több olyan is van, aki már kiállítóművész, és benne van a vérkeringésben. Nem szívesen emelnék ki egy vagy több személyt, félő, hogy kifelejtenék valakit.

– Ön szerint Európa- vagy akár világszerte számottevő lehet a kortárs magyar festészet?
– Jó a kérdés. Erre az ember azt mondja, hogy persze. Számottevő lehetne, ha meglenne hozzá az az intézményi, kapcsolati háttér, amely szükséges ahhoz, hogy ténylegesen és sokkal intenzívebben is jelen legyen. Egyebek között arra a fajta mecenatúrára, galéristarendszerre gondolok itt, amely bár jelenleg szépen működik Magyarországon – a kortárs galériák nagyon erősen próbálkoznak, hogy a magyar festészetet minél jobban megismertessék Európában és a világban is –, valamiért mégsem elég. Sok múlik azon is, hogy egyrészt milyen tőkét, támogatási szisztémát lehet ehhez hozzárendelni. Tehát hogyha így nézzük, akkor ez szerintem Magyarországon még gyerekcipőben jár. Viszont nagyon jó kísérletek vannak ennek javítására, például a Molnár Ani Galériánál, ahol én is vagyok, nagyon komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy minél több művészeti vásáron jelenjenek meg és a művészeiket minél jobban propagálják, nemzetközi színtéren is. Ez nagyon jó dolog, de idő kell neki, nem megy egyik évről a másikra. Legalább öt-tíz év szükséges, hogy minél intenzívebben beépüljön a külföldi műgyűjtők, művészet iránt érdeklődők körébe. No és Magyarország nem veheti fel a versenyt például a már említett Németországgal, amely már elég régóta benne van ebben. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon erős az összefüggés az adott ország gazdasági hátterével. Tehát ha a gazdaság jól működik, akkor egész egyszerűen a kultúrára is több pénz jut. Ha ezt a festészetre lefordítjuk, akkor sokkal több lenne az olyan műgyűjtő, aki áldozni is tudna arra, hogy minél jobban működjön a dolog. Bízom abban, hogy alakul a dolog, én optimista vagyok ezzel kapcsolatban.

– Mit gondol, merre tud fejlődni a festészet, a képzőművészet a jövőben? Milyenek lesznek például a jövő festményei? Minden digitálissá válik, vagy más irányú lesz a fejlődés?
– Már a hetvenes években megírták, hogy a képzőművészetnek vége, de mint látjuk, nem így történt. Azt, amit például egy vászonfelület képviselni tud, nem lehet összehasonlítani egy virtuális képpel, teljesen más a materiális jellege. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy sokkal több lesz a kapcsolódási pont a két világ között. Sokkal több olyan műalkotás fog születni – persze most is van rá millió példa – ahol az úgynevezett új médiumoknak a felhasználása sokkal jobban beépül a festészet világába, és vice versa. Szóval szerintem egyre több lesz az átfedés és kapcsolódás. Lehet, hogy én vagyok túl konzervatív, de nem gondolom azt, hogy ez ki fogja zárni a festészet hagyományosabb értelemben vett világát. Az, hogy milyen lesz, arra az ember nem tud igazán előrejelzést adni, mert annyi fajta irányzat, tendencia van jelenleg is. Persze mindig vannak kicsit felkapottabbak, de jelen állás szerint nem lehet pontosan prognosztizálni, hogy miként fog változni egy-egy stílus mondjuk tíz év múlva.