A rendszertelen rend megnemesül – Ernszt András

Ernszt András festőművész a különleges hangulatú képeiről, a hazai művészképzésről és a festészet jövőjéről.

– Ahogy említette, a festés mellett tanít is. Mit gondol a pécsi fiatalok tehetségéről, hozzáállásáról, affinitásáról?
– Lehet, hogy szerencsés vagyok, de nekem ezzel kapcsolatban csak pozitív élményeim vannak. Mind az egyetemista, mind a középiskolás hallgatóim nagyon elmélyülten, komolyan, odafigyelve nyúlnak a dolgokhoz. Nagyon elszántak, ami szintén nagy pozitívum, hiszen e nélkül ez a szakma végképp nem tud működni, ez alapvető dolog. Aki ma Magyarországon vagy a nagyvilágban képzőművészettel szeretne foglalkozni, az a minimum, hogy nagyon eltökélt legyen. Ha nincs meg ez a fajta elszántság, akkor szinte lehetetlen lesz később normális egzisztenciát teremteni. Akik hozzám kerülnek, azok többnyire tisztában vannak ezzel. Szerintem akkor tud igazán szépen működni, ha óriási kitartással és alázattal dolgozik az ember, ugyanakkor egyfajta könnyedséggel nyúl a dolgokhoz. Kicsit összeegyeztethetetlennek hangzik, hogy legyél szorgalmas, alázatos, és emellett őrizd meg a lazaságot. Valójában nem az, mert hogyha belegörcsölsz, akkor nem fejlődsz, nem tudsz lépéseket tenni az utadon. Szintén nagyon fontos számomra – főleg az egyetemen, de már a középiskolában is –, hogy ha hallgatókkal dolgozom, akkor az másodlagos dolog, hogy én milyen festészeti irányt képviselek. Abszolút nem szerencsés, ha a mester saját stílusa rávetül a hallgatókra. Én a tanítványaimmal igyekszem úgy dolgozni, hogy őket találjam meg, vagy hozzásegítsem őket ahhoz, hogy megtalálják önmagukat, és a saját személyiségüknek, gondolkodásuknak megfelelően a lehető legjobbat hozzuk ki közösen. Persze az egyetemen kapnak egy másfél-két éves klasszikus alapozást, ami jórészt anyagtanra, látvány utáni ábrázolásra épül. És utána – mivel ennyi idő alatt eléggé meg lehet ismerni a hallgatót – az is lehetséges, hogy személyre szabott feladatokkal segítsem. A képzés vége felé pedig már azt várom, hogy ő adjon magának feladatokat, és én azokra tudjak reagálni. Persze az ilyen kapcsolatok jó hosszú beszélgetések folytán tudnak létrejönni.

– Milyennek ítéli meg a képzőművészet oktatását napjainkban, mind Pécsett, mind Magyarországon?
– Nem egyszerű a kérdés. Úgy válaszolnék, hogy nagyon nagy különbségek vannak a különböző országok művészeti oktatásában. Ha megnézünk egy külföldi példát: Németországban a legtöbb intézményben úgy zajlik a képzőművész-oktatás – természetesen kivételek mindenhol vannak –, hogy miután bekerül egy hallgató, már az elejétől kezdve azt várják el tőle, hogy egyéni utat mutasson, minél kreatívabb legyen, hogy ő dobja fel a labdát, amire a mestere reagálhat. Persze ezeket mi is elvárjuk, csak nem rögtön az elején. Sokszor láttam, tapasztaltam ezt, amikor kint voltam – régebben többször is jártam Németországban, és még ma is szoktam kijárni nyaranta nyári oktatásokra. Ezt azért nem tartom szerencsésnek, mert nagyon sok kezdő diák a bekerülésekor erre nem képes, nincs meg a megfelelő alaptudása hozzá. Azért érzem kicsit szerencsésebbnek a mi oktatásunkat, mert itt is és a Képzőművészeti Egyetemen is arra próbálunk figyelni, hogy a frissen bekerült hallgató jó, masszív szakmai alappal kezdje meg azt a fajta kreatív utat, amelyen remélhetőleg minél hatékonyabban tud majd haladni. Úgy, hogy azt a gondolatot, amellyel elindul, alá tudja támasztani azokkal a háttérismeretekkel, melyek szükségesek ahhoz, hogy meg is tudja valósítani azt, amit kitalált.

– Van olyan tanítványa, aki szakmai vagy műkedvelő körökben már elért sikereket? Esetleg kiállítása nyílt vagy megjelentek valahol a képei.
– Több is van. Tegyük hozzá, hogy az egyetemi oktatásban ez a hatodik évem, tehát ilyen értelemben nincs nagy rálátásom a dologra, talán öt-tíz év múlva már sokkal határozottabban tudnék erről nyilatkozni. Tavaly volt az első olyan évfolyam, amely az én kezeim alól került ki, én vittem őket az elejétől fogva. Viszont akik a középiskolában végeztek, azok között több olyan is van, aki már kiállítóművész, és benne van a vérkeringésben. Nem szívesen emelnék ki egy vagy több személyt, félő, hogy kifelejtenék valakit.

– Ön szerint Európa- vagy akár világszerte számottevő lehet a kortárs magyar festészet?
– Jó a kérdés. Erre az ember azt mondja, hogy persze. Számottevő lehetne, ha meglenne hozzá az az intézményi, kapcsolati háttér, amely szükséges ahhoz, hogy ténylegesen és sokkal intenzívebben is jelen legyen. Egyebek között arra a fajta mecenatúrára, galéristarendszerre gondolok itt, amely bár jelenleg szépen működik Magyarországon – a kortárs galériák nagyon erősen próbálkoznak, hogy a magyar festészetet minél jobban megismertessék Európában és a világban is –, valamiért mégsem elég. Sok múlik azon is, hogy egyrészt milyen tőkét, támogatási szisztémát lehet ehhez hozzárendelni. Tehát hogyha így nézzük, akkor ez szerintem Magyarországon még gyerekcipőben jár. Viszont nagyon jó kísérletek vannak ennek javítására, például a Molnár Ani Galériánál, ahol én is vagyok, nagyon komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy minél több művészeti vásáron jelenjenek meg és a művészeiket minél jobban propagálják, nemzetközi színtéren is. Ez nagyon jó dolog, de idő kell neki, nem megy egyik évről a másikra. Legalább öt-tíz év szükséges, hogy minél intenzívebben beépüljön a külföldi műgyűjtők, művészet iránt érdeklődők körébe. No és Magyarország nem veheti fel a versenyt például a már említett Németországgal, amely már elég régóta benne van ebben. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon erős az összefüggés az adott ország gazdasági hátterével. Tehát ha a gazdaság jól működik, akkor egész egyszerűen a kultúrára is több pénz jut. Ha ezt a festészetre lefordítjuk, akkor sokkal több lenne az olyan műgyűjtő, aki áldozni is tudna arra, hogy minél jobban működjön a dolog. Bízom abban, hogy alakul a dolog, én optimista vagyok ezzel kapcsolatban.

– Mit gondol, merre tud fejlődni a festészet, a képzőművészet a jövőben? Milyenek lesznek például a jövő festményei? Minden digitálissá válik, vagy más irányú lesz a fejlődés?
– Már a hetvenes években megírták, hogy a képzőművészetnek vége, de mint látjuk, nem így történt. Azt, amit például egy vászonfelület képviselni tud, nem lehet összehasonlítani egy virtuális képpel, teljesen más a materiális jellege. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy sokkal több lesz a kapcsolódási pont a két világ között. Sokkal több olyan műalkotás fog születni – persze most is van rá millió példa – ahol az úgynevezett új médiumoknak a felhasználása sokkal jobban beépül a festészet világába, és vice versa. Szóval szerintem egyre több lesz az átfedés és kapcsolódás. Lehet, hogy én vagyok túl konzervatív, de nem gondolom azt, hogy ez ki fogja zárni a festészet hagyományosabb értelemben vett világát. Az, hogy milyen lesz, arra az ember nem tud igazán előrejelzést adni, mert annyi fajta irányzat, tendencia van jelenleg is. Persze mindig vannak kicsit felkapottabbak, de jelen állás szerint nem lehet pontosan prognosztizálni, hogy miként fog változni egy-egy stílus mondjuk tíz év múlva.