– Mondana néhány mondatot bemutatkozásként azoknak az olvasóknak, akik még nem hallottak önről és munkásságáról?
– A munkásságom többrétű, hiszen a festés mellett tanítok, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, illetve a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában. Zalaegerszegen kezdtem a tanítást rajztanárként, rögtön az egyetem befejezése után. A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolába a doktori képzést követően kerültem. A végzettségem festőművész, emellett a pedagógiumot is elvégeztem a PTE még csak alakulófélben lévő Művészeti Karán. Akkor a Bölcsészettudományi Karhoz tartozott a rajz tanszék, és azalatt alakult meg a ma ismert Művészeti Kar, hogy itt tanultam. Ekkor indult a festőművészképzés is. Ott az elsők között végeztem, ez még egyfajta „kísérleti” jellegű képzés volt, tehát nem kifejezetten olyan művészdiplomát kaptunk, mint a mostani hallgatók. Elsősorban rajz- és vizuális nevelési tanárként diplomáztunk, ami mellett a festőművész-specializációt is elvégeztük, de valójában ugyanazt tanultuk meg, amit manapság a Művészeti Kar diákjai. Egy évet Németországban, Münchenben töltöttem, a képzőművészeti akadémián DAAD ösztöndíjjal, mindjárt a képzés befejezése után. Ezt követően Zalaegerszegen tanítottam egy évet, s utána kerültem Pécsre, ahol Keserü Ilona vett fel a dla-képzésre. Ezt három év alatt elvégeztem, és rá egy pár évre szereztem meg a fokozatot. Az egyetemen 2008 óta oktatok.
– Rendkívül különleges, egyedi a stílusa. Ki vagy mi inspirál leginkább? Meg tudná esetleg nevezni egy kedvenc festőjét?
– Egy nevet nem tudok kiemelni. Az elmúlt évek alatt nagyon sok szimpatikus előkép hatott rám, Mark Rothkótól kezdve Anselm Kieferig, de ez csak kettő a sok közül. Az ő stílusuk nem annyira direkt módon jelentkezik a képeimen, inkább azt mondom, hogy nagyon szimpatikus volt az a fajta festői világ, gondolkodásmód, amelyet ők képviseltek. Nyilván ezzel nem vagyok egyedül, vannak még olyan művészek, akik hasonló rendszer szerint dolgoznak, hasonló képfelépítést, képstruktúrát követnek, itthon is és külföldön is. Nálam az egész folyamat úgy indult, hogy egyetemista koromban, tanulmányként nagyon sok olyan felületről készítettem lenyomatokat, amelynek szabályos rendszere, struktúrája van, például téglafal-felületekről. Ezeknek egy folyamatosan ismétlődő rendszer az alapjuk, de mikor az ember lenyomatot készít róluk, akkor ez a fajta struktúra feloldódik, szabálytalanná válik. Az 1990-es évek végi, 2000-es évek eleji munkáimra az volt a jellemző, hogy ezt a metódust – amellyel az egyetemen foglalkoztam – úgy vittem tovább, hogy saját magam által talált felületekről készítettem lenyomatokat. Nemcsak épített környezetekről, hanem egyebek között különböző textíliákról, például egyszerű konyhai függönyökről is, ahol megvan ugyanez a szisztéma. Hogyha a művész ezt átülteti grafikai technikába, aztán rányomtatja vászonra, vagy direkt, egy az egyben vesz róla lenyomatot, ez a fajta rendszertelen rend megnemesül, sokkal érzékibbé, finomabbá válik. Ekkor jöttem rá arra – ami persze evidens –, hogy ha több rétegben készítek róluk lenyomatokat, akkor nagyon érdekes térbeli hatások jöhetnek létre. Ami még most is foglalkoztat, az az, hogy olyasfajta térbeli illúziót hozzanak létre a felületeim, amely első látásra bonyolultnak tűnik, ugyanakkor megfejthető is – egy olyan képi világot, amelynek van rendje, de ez a rend rejtett. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor látok egy virágzó bokrot, és megfigyelem, hogy miként jelennek meg a kisebb-nagyobb virágok a bokor felületén; kaotikus rendet alkotnak, de mint tudjuk, a természetben is van egyfajta rend. Hasonló, mint a fraktálok esetében. Ez az érdekes ebben, hogy a rendszert miként tudja az ember úgy továbbkonstruálni, hogy a rend is érződjön és a szabálytalanság is.