– A legutóbbi, a Friss Hús rövidfilmfesztiválon elért győzelmekor a zsűri azzal indokolta döntését, hogy a Symphony no. 42 formailag kiválóan megoldott munka, továbbá kiemelte a filozófiáját, szürrealizmusát, titokzatosságát és humorát is. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen milyen értékelést kapott, amikor tavaly a filmjével diplomázott?
– A bizottság alapvetően pozitívan ítélte meg a munkámat, de éreztem, néhányan nem tudnak mit kezdeni a filmmel. Az azóta eltelt időben is gyakran tapasztaltam, hogy az emberek nem mernek konkrétan reagálni a Symphonyra, és az is érdekes, hogy akiknek tetszett, azoknak szinte kivétel nélkül van valamilyen – többnyire hasonló – konkrét megoldásuk rá. Bevallom, épp ezekre a nézői asszociációkra építettem, miközben próbáltam rendezőként némiképp kívül is maradni az alkotáson. Nekem az volt a legnagyobb öröm, hogy amikor elkészültem, úgy éreztem, életre kelnek a figuráim és karaktereim, és mintha nem én irányítanám őket, hanem önállóan cselekednének, én pedig csak kívülállóként szemlélném őket.
– A Symphony no. 42 kétségtelenül bővelkedik bizarr, asszociatív jelenetekben, tökéletesen megidézve a korai avantgárd polgárpukkasztó, játékos és kísérletező filmjeit. Minden jelenetnek van jelentése, vagy néhány – a jó avantgardistákhoz méltó módon – csak azért került a filmbe, hogy beszéljenek róla, és találgassák a nem létező értelmét?
– Természetesen minden jelenetnek van megoldása, de mivel csak részeket mutatok fel villanásszerűen, nem a teljes képet, a néző kénytelen maga értelmezni a látottakat. Ez automatikus reakció, hasonló a befogadás és az értelmezés ahhoz, amikor az emberek az utcán észlelnek pillanatokat, s öntudatlanul próbálják kontextusba helyezni az élményt.
– Ez az eklektikus, szürreális világ belülről fakad, vagy egyszerűen csak le akart térni a hagyományos történetmesélés bejáratott útjáról?
– Nagyon szeretek olyan filmeket nézni, amelyek klasszikus narratívával dolgoznak, viszont amikor én készítek filmet, akkor – főleg a rövideknél – jobban érdekel, hogyan lehet ezt kijátszani. Most az foglalkoztat, hogy a kisfilmmel mint médiummal mit lehet kezdeni, és hogy több legyen, mint egy figura életének, történetének elmesélése. Mindig a kisebből indulok ki, mondjuk egy képből, tehát nem valamilyen nagy filozófiai összefüggésből, ezért nem is célom egy nagy témakör körbejárása. Utóbbi azért is veszélyes, mert könnyen elveszik az ember a részletekben, vagy elkezdi magát túlzottan komolyan venni. Nagyon fontos, hogy jól érezzem magam, miközben a filmet készítem, különben szerintem nem készülne jó alkotás.