Egy barokk palota a római Via Giulián

Molnár Antal a Római Magyar Akadémiáról, kultúránk itáliai jelenlétéről és a nemzetközi együttműködésről.

Voltak nagy időszakai az RMA-nak, elsősorban indulása évtizedében, amikor új ablakot nyitott a trianoni békeszerződéssel elszigetelt magyar kultúra számára a nagyvilág felé, és voltak olyan évtizedek (1948-tól 1959-ig, illetve lényegében 1989-ig) amikor elveszítette korábbi önállóságát. A rendszerváltás óta újra a római művészeti-kulturális-tudományos világ izgalmas helyszínei közé tartozik, a 2013-as olasz–magyar kulturális évad óta pedig kitüntetett helyszínnek is nevezhetjük a palotát. Molnár Antal, az RMA igazgatója szerint különösen fontossá tette a kulturális évadot az a tény, hogy a korábbi rendezvénysorozatot jó évtizeddel korábban rendezték meg.

– Hogyan befolyásolja a magyar kultúra, művészet, tudományosság itáliai, benne elsősorban római jelenlétét a tavalyi, egyöntetűen sikeresnek nevezett kulturális évad?
– Nehéz ezt felmérni. A legnagyobb haszna talán az volt, hogy egyáltalán sikerült megrendezni egy olyan időszakban, amikor a kultúrára szánt források világszerte beszűkülnek, illetve a kultúra támogatásának nagyon racionális szemlélete van kialakulóban. A források sokszor a nagyon gazdag országokban szűkülnek be a leginkább. Részben a válság, részben a kulturális fogyasztási szokások átalakulása, részben egy új szemlélet az oka ennek.

Róma a leginkább nemzetközi helyszín, óriási itt a kínálat, mintegy harminc-negyven tudományos és művészeti és vagy harminc kulturális intézet dolgozik itt. Jó néhány nemzetnek több intézete is van Rómában, például a franciáknak, a spanyoloknak, a németeknek, de egyre többet hallani az összevonásukról. Az olasz források is csökkennek.

Egy ilyen helyzetben Magyarország kifejezetten offenzív képet volt képes adni a kulturális évaddal. A visszhangok szerint az évadnak abszolút sikere volt. Tudni kell, hogy a Balassi Intézetnek kettős funkciója van: tevékenysége egyszerre irányul a fogadó országok és az ott élő magyarok felé. Nálunk azonban az utóbbi szinte teljesen eltűnt. Mi a kulturális programjaink teljességét szinte kizárólag az olasz közönségnek szervezzük. A visszajelzések pedig mind a közönségtől, mind a partnerintézményektől pozitívak voltak.

Vonatkozik ez elsősorban a nagy kiállításokra, például az Iparművészeti Múzeum szecessziós kiállítására a Capitóliumi Múzeumban, a 20. század eleji modern magyar művészetet bemutató tárlatra a Galleria dell’Arte Moderna e Contemporaneában, a nagy Capa-kiállításra, vagy a Firenzében megrendezett három bemutatóra. Ugyanakkor a Palazzo Falconieriben is folyamatosak voltak a rendezvények, olykor hetente 2-3 eseményre is sor került.

– Nyilván e „külső” rendezvényeknél nem lehet felmérni, a palotában sorra kerülő eseményeknél azonban nyilvánvalóan jól lehet érzékelni, hogy kikből áll az RMA törzsközönsége.
– Megtörtént a közönség minőségi cseréje. Ez egyrészt a rendezvényeink színvonalának köszönhető, másrészt annak, hogy a közös rendezvények alkalmából a partnerek is nívós közönséget hoznak be. És ez is a cél: alakuljon ki az intézet körül egy „kemény mag”, amelyet a rendezvények magas színvonala vonz, nem pedig egy pohár pezsgő, amelyet a produkció után kínálunk.

A kulturális évad lehetőséget adott a vidéki városokban való megjelenésre is. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a Palazzo Falconieri birtoklása nagy előny, de bizonyos korlátokat is jelent. A jelenlegi körülmények között nehéz folyamatosan jelen lenni Olaszország nagyvárosaiban, amelyeknek pedig igencsak pezsgő a kulturális életük, és nem mindegy, hogy az ottani értelmiség előtt is meg lehet-e jeleníteni a magyar kultúra, művészet értékeit vagy nem.

A Palazzo Falconieri egy brand, fontos, hogy ezt jól tudjuk kihasználni, de fontos az is, hogy a Rómától több száz kilométerre lévő kulturális centrumokban is jelen legyünk. Hogy ez sikerült, abban jelentős részt azoknak az anyagi lehetőségeknek volt nagy szerepük, amelyek között dolgozhattunk, köszönhetően a Külügyminisztérium és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásának, illetve a római magyar nagykövetséggel való szoros együttműködésnek.

Összefoglalva, a kulturális évad három szempontból is különleges lehetőségeket teremtett nekünk: egyrészt egy defenzív helyzetben lehetett offenzív a magyar kultúra értékeinek a népszerűsítése, másrészt az érdeklődés homlokterébe került a Palazzo Falconieri és az ott folyó munka, harmadrészt pedig igen erős volt a vidéki jelenlétünk is.

– Az olasz–magyar kulturális évad nagy sikereit aligha lehet felülmúlni, hiszen azok különleges költségvetésen, koncentrált szervezőmunkán alapultak. Mi jelenti a folytatást?
– Ennek a munkával megszerzett tekintélynek, befolyásnak a megőrzése az elsődleges feladatunk. Azzal, hogy a hazai élet nagy produkcióit, az otthoni nagy neveket kihozom, már nem lehet igazán sikeresen működni. Ma a partnerség a legfontosabb, a beépülés, a kultúra kontextuális bemutatása.

Főként a fiatal művészekre kell koncentrálnunk, akiket a nagy ügynökségek még nem ismernek, akiket nemzetközi és olasz kontextusban mutathatunk be. A közös rendezvények jellemzik például a kiállításainkat. Tavaly kilenc tárlatot rendeztünk, ami brutális mennyiségnek mondható, rengeteg munka árán valósulhattak meg.

A közös munkára jól jellemző például a legutóbbi tárlatunk, a holokausztra emlékező kiállítás, amelynek a szervezése a helyi zsidó közösséggel már tavaly megindult. A két magyar festő mellett három olasz és egy amerikai művész munkáit mutattuk be, együtt gondoltuk ki, álmodtuk meg a kiállítást.

A zenében az egyik legfontosabb számunkra a Sass Sylviával való együttműködés: nagyon sok tanítványa van a világ minden részéből, akik a kurzusai révén kötődnek az intézethez is. Rajtuk keresztül is tovább építhetjük partneri kapcsolatainkat. Nagy siker volt tavaly például a Lincei Akadémia kétszázötven fős koncerttermében, az olasz köztársasági elnök által védnökölt, illetve megnyitott mester–tanítvány koncert. A másik nagy sikerünk egy Bartók-koncert volt, amelyen Sass Sylvia tanítványai magyarul adták elő A kékszakállú herceg várát – ahogyan egyébként New Yorkban is, és amiért magyar állami kitüntetést kaptak a résztvevők. De az is emlékezetes este volt, amikor a Trevi-kút feletti Palazzo Poli Dante-termében szerveztünk Verdi-koncertet.

Ugyanígy vannak olasz–magyar színházi kurzusaink is. Műhelyek szerveződnek, amelyeknek köszönhetően visszaáll az akadémiai tevékenység. Mára megváltozott, beszűkült az ösztöndíjas világ is, ezért is tartjuk fontosnak, hogy sikerült visszaállítani a művészeti ösztöndíjakat. Azt is fontos feladatnak tartjuk, hogy a Magyarországon sikeres kiállításokat átalakítva, a helyszínre adaptálva itt is bemutassuk és az ittenieket elvigyük Budapestre is. A Párbeszéd Házával és a budapesti Olasz Kultúrintézettel már volt két közös rendezvényünk.

– A Római Magyar Akadémia a művészeti és kulturális mellett a tudományos tevékenység helyszíne is. Mely területeken elsősorban?
– Hagyományosan elsősorban a művészettörténet, a történelem, a régészet és az italianisztika területén, és mára elmondhatom, hogy nem kis részben az ösztöndíjasok jelenlétének köszönhetően is, egyre intenzívebb ez a munka. Óriási előnyünk, hogy a lengyeleket és a románokat kivéve a közép- és kelet-európai államoknak nincs tudományos intézetük Rómában. Ez arra predesztinál bennünket, hogy főleg a történettudományt illetően, tevékenységünk közép-európai hatókörű legyen.

Ugyanakkor a nagyobb országoknak van tudományos intézetük Rómában, és ez olyan koncentrált tudományos életet jelent, amelyben jelen lenni nagy kihívást és ösztönzést jelent a számunkra, arra biztat, hogy tudományos konferenciákkal és a könyvkiadás újragondolásával erősítsük jelenlétünket.

Tavalyi konferenciáink közül kiemelném az olasz–magyar–horvát közös múlttal foglalkozót, amelynek a védnöke Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes volt. 2013-ban két tematikus tanulmánykötetünk (Az Anjou Magyarország, illetve A közép-kelet-európai katolikus egyház a kommunizmussal szemben) látott napvilágot, kiadójuk és terjesztőjük a Viella, az olaszországi tudományos könyvkiadás egyik legfontosabb műhelye volt, ami egészen más súlyt ad a köteteknek, mint ha magunk jelentettük volna meg őket.

– Melyek az RMA legközelebbi hónapokra tervezett nagyobb rendezvényei?
– A tavalyi Kemény Judit-kiállítás után az idei legnagyobb vállalkozásunk Hajnal János – Giovanni Hajnal az Amerigo Tot mellett legismertebb római magyar művész – életművének bemutatása lesz, az anyag feldolgozása már megtörtént, májusban kerül sor a kiállításra.

Folytatódik az ösztöndíjasok kiállítássorozata, és decemberi zárásként szeretnénk elhozni a Petőfi Irodalmi Múzeum nagy sikerű tárlatát, amely magyar írók itáliai élményeit mutatja be. Ez a tárlat annál is fontosabb lehet, hiszen az olaszok Márai Sándoron és az idősebbek Molnár Ferencen kívül keveset ismernek íróink közül.

Ami a kiadványainkat illeti, a legfontosabb tervünk egy olyan illusztrált kötet, amely magát a Palazzo Falconierit mutatja be. Eddig a palotáról csak érintőlegesen esett szó olyan tanulmánykötetekben, amelyek a római magyar kulturális jelenlétről beszéltek. Széles együttműködésben szervezünk konferenciákat, októberben a Pápai Történeti Bizottsággal közösen rendezünk tudományos tanácskozást a száz évvel ezelőtt kitört első világháborúról.

– Apropó emlékezés Egy évtizeddel ezelőtt sorozatban kerültek emléktáblák az örök város különböző épületeire, amelyek az ottani magyar jelenlétet örökítették meg. Azután ez a folyamat megállt. Újra lehet indítani?
– A korábbihoz hasonló tábladömping a mai viszonyok között aligha várható, de magam is fontosnak tartom a magyar emlékek megörökítésének a felújítását, így az elmúlt évben három emléktáblát is felavattunk. Kettőt az RMA-n, a római iskola, illetve a Pápai Magyar Intézet emléktábláját. Utóbbi azért jelentős, mert megkoronázta a két intézmény évtizedekig rendezetlen viszonyának hivatalos, nemzetközi szerződésben történt rendezését.

A harmadik emléktáblát Narniban avattuk Janus Pannonius emlékére, aki 1458-ban járt itt, barátjával, a narni születésű Galeotto Marzióval együtt. Van ott egy forrás, amely Feronia nimfa nevét viselte, akinek a tiszteletére a költő ötvensoros költeményt írt. Hosszú, élményekben gazdag utazás része volt a magyar költő találkozása az antikvitással a reneszánsz Itáliában. Akár a sok évszázados olasz–magyar kulturális-művészeti kapcsolatok egészét is jelképezheti.