– Hotel Havanna című első kötete a hangvétel újszerűségével tűnik ki. Az írások többsége szembemegy a manapság divatos női szerepfelfogással. A koncepció része volt, hogy újraértelmezze a női tematikát?
– Nem volt koncepció. Nekem az a fontos, hogy egy-egy téma számomra legyen érdekes, újszerű, vagyis írás közben magamat is meglepjem, szórakoztassam, és szerencsés helyzet, ha erről mások is azt gondolják, hogy ezzel valami újat hoztam létre.
– Mennyire érzi helytállónak a női szöveg címkéjét a saját írásaira, létezik-e egyáltalán olyan, hogy női irodalom?
– Szerintem nincs külön női irodalom. Ez nem sport, hogy más pályán versenyezzenek a nők és a férfiak. Vannak jó irodalmi művek és vannak gyengék, mindkét nem képviselői írnak ilyet is, olyat is. Már nem is kell bizonygatni, hogy a nők ugyanolyan jól csinálják ezt, mint a férfiak, ezt mutatja az a számtalan irodalmi díj is, amelyet nők kapnak. A saját nemét ugyanakkor mindenki jobban ismeri, elsősorban emiatt alakulhat úgy, hogy a nők gyakrabban közelítenek a világ felé női szereplőkön keresztül. Ne felejtsük el azonban, hogy a világirodalomnak olyan csodálatos nőalakjai is vannak Anna Kareninától Bovarynéig, amelyeket férfiak alkottak. Egy írónak képesnek kell lennie mindkét nem szereplőinek bőrébe belebújnia. Tóth Krisztina mondta egyszer, hogy az íráshoz androgün állapot szükséges, ezzel mélyen egyetértek. Ráadásul az emberek viszonyokban léteznek, a nőket sújtó problémák a férfiakat is ugyanúgy érintik, én ebben a kötetben sokat írok párkapcsolati gondokról, ez mindkét nemet egyként foglalkoztatja és veszélyezteti. A divatos megközelítés szerint a nőket szeretjük áldozatként beállítani, mintha még mindig harcolnunk kéne valami ellen. Szerintem ez nincs így, viszont ez a szemléletmód meghatározza az emberek mindennapjait, folyton védekezünk, lessük, honnan csap le ránk támadás, előre megsértődünk vagy bosszút forralunk a semmiért, ezek az irreális reakciók számos mulatságos és tragikus helyzetet generálnak. Kommunikációs hibák, félreértések vagy elvárásbeli különbségek, amelyek két ember között feszültséget kelthetnek: engem ezek foglalkoztattak a szövegek írásakor. Szerettem volna egy kicsit megkaparni a felszínt, hogy láthatóvá váljon az is, ami mélyebben van.
– A mélyben kibékíthetetlen ellentétek feszülnek. Mi az oka, hogy ennyire nehezen találjuk az utat a másikhoz?
– Egyfelől van egy nagy őszinteségkultusz. Sok bántó dolgot osztunk meg egymással, kioktatjuk, megszégyenítjük a másikat anélkül, hogy számolnánk az érzelmeivel vagy a reakcióival. Ugyanakkor álszemérmesek is vagyunk, nem mondjuk el, hogy adott esetben mire lenne szükségünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Jó pofát vágunk, és közben belül fortyogunk, amíg a belső feszültség szélsőséges formában ki nem robban. Nincsenek meg azok az egészséges csatornák, ahol durvaságtól mentesen tudnánk egymással kommunikálni. Ebben érzek komoly elcsúszást, amitől mindenki szenved, és ez az egész társadalmat áthatja. Elég csak megnézni a válások számát, hogy lássuk, valami nincs rendben. Egy magányos embertömeg tagjai élnek egymás mellett, akik elvesznek a mindennapos apró-cseprő harcokban. Ezt igyekeztem megmutatni az írásokban.
Hidas Judit
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet
– Akad azért kivétel. A Víz alatt című novellában megjelenik a megértés, az őszinte kapcsolat lehetősége is.
– A kötetbe meglehetősen komor szövegek kerültek. A Víz alatt volt az utolsó novella, amit megírtam, és akkor már kifejezetten törekedtem arra, hogy ne csak nyomorúságos és boldogtalan életek jelenjenek meg. A boldogság ugyanakkor nem magától értetődő. Ahhoz, hogy elérjük, meg kell tanulnunk együtt élni a másikkal. Egyébként a novellákban megjelenített problémák nem lennének feloldhatatlanok, ha a szereplők rálátnának önmagukra. De ez valahogy mégsem működik, nagyon rosszak a mintáink, nehéz kikeveredni abból a regresszióból, amely ma a társadalom nagy részét jellemzi. Ettől függetlenül, ha ritkán is, de létezik őszinte egymásra találás. Úgy vélem, azok a párok boldogabbak, akik a mindennapokban jól együtt tudnak működni, és kölcsönösen képesek tenni egymásért. Akkor tud az öröm hosszú távon megmaradni egy kapcsolatban, ahogy ez a Víz alatt című novellában is megjelenik.
– Szereplői jellemzően középosztálybeli nők. A feltételek adottak, akár normális életet is élhetnének, legtöbbjüket belülről mégis feneketlen üresség emészti. Harmónia helyett miért hazugságokra alapozzák az életüket?
– Szerintem nem üresek ezek a szereplők, tele vannak beteljesületlen vágyakkal, félelmekkel, szorongásokkal. Inkább csak nem találják a kiutat, ezért a másikat hibáztatják, holott az akadály inkább belül van. Kevesen képesek meglátni a saját vétkeiket, még ha törekednek is rá, az igyekezet megreked a vágyak szintjén. Ilyen tekintetben a klasszikus értelemben vett polgár, aki megteremtette önmaga számára a lehetőségeket, eltűnőben van. Előszeretettel sírunk és dagonyázunk a szenvedésben.
– A címadó novella a kötet egyetlen férfiközpontú szövege. A főszereplő egy kissé szerencsétlen biológus, egy igazi fordított macsó, aki mintha a túlzott női elvárások áldozatává válna a novellában.
– Kevés szó esik a megnyomorított férfisorsokról, a Hotel Havannában több ilyen karaktert is igyekeztem megmutatni. Nem mondom, hogy csak ilyen férfiak léteznek, de róluk szinte soha nem beszélünk. A férfi mindig macsó, aki elnyomja a szegény nőket. Holott a problémát sokszor a nők hozzáállása okozza. A novellában megjelenik egy férfifaló nőtípus, aki a magány feloldását a szélsőséges szexualitásban keresi, és olyan lánykák, akik a tökéletes után ácsingóznak, olyan magasra teszik a lécet a férfiaknak, amelyet képtelenség megugrani. A főszereplő fiú korábbi partnere pedig az állandó együttlét igényével fojtja meg a kapcsolatot. Valahogy nem találjuk az egyensúlyt. A nők körében egyébként is megfigyelhető egyfajta szakadás: vannak, akik az anyaságban keresik az élet értelmét, és van a másik véglet, a karrierista nő. E két szélsőség összeegyeztetése nagyon nehezen megy manapság. Mintha a társadalom részéről elvárás lenne, hogy vagy az egyik, vagy a másik végpontot válasszák a nők. Ez pedig komoly hatással van a kapcsolatokra, és így természetesen a férfiakra is. Sokakat közülük megnyomorít ez a szélsőségesség.
Hidas Judit
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet
– Anyaként hogyan viszonyul a saját elveszett, sokszor kegyetlen karaktereihez?
– A Hó című novella kapcsán kérdezték, hogy azt anyaként írtam-e. Természetesen nem, magánemberként én is beleborzongok abba, hogy valaki otthagyja az út szélén a gyerekét. De íróként az ember nem moralizál, eltávolítja magától a helyzeteket, és arra figyel, hogy az általa megalkotott szereplő hogyan viselkedik egy adott szituációban. Ez a jó az irodalomban: végiggondolhatok olyan cselekedeteket, amelyeket a valóságban esetleg én sem tennék meg. Csak az a fontos, hogy ez hiteles maradjon, tehát mégiscsak kell valamiféle visszaellenőrzés.
– A fülszövegben Márton László más fiatal szerzőkkel együtt az elbeszélés megújítói között emlegeti. Szemléletváltás küszöbén állunk, újabb prózafordulatra készülhetünk?
– Nem tudom pontosan megítélni, hogy milyen folyamatok zajlanak. Én viszonylag későn indultam, ebben sok minden közrejátszott. Egyetemista koromban még javában dúlt a posztmodern a magyar irodalomban, ami elég távol állt tőlem, de nem voltam elég érett ahhoz, hogy azt mondjam, én máshogy akarok írni. Három évvel ezelőtt, amikor a gyerekeim születése után újra írni kezdtem, úgy láttam, hogy az utóbbi öt-hat évben valamiféle fordulat valóban bekövetkezett. Egyre több író tér vissza a szövegközpontú irodalomtól a történetekhez. Ez összefügghet azzal, hogy a társadalomban jelentős változások zajlottak le, és sok művész úgy érzi, reflektálni kell a körülöttünk lévő valóságra. Olyan dolgokról kezdtek el beszélni, amik az emberek mindennapjairól szólnak, amik meghatározzák az életünket. Ilyen értelemben van egyfajta visszakanyarodás a realizmushoz.
