Egyre kisebb a hisztéria, egyre kevesebb embert érdekel az ügynökkérdés – mondta Horváth Sándor történész, Az ügynök arcai című tanulmánykötet hétfői bemutatóján. A kötet a hazai példák mellett a volt szocialista országok tanulságait is számba veszi. Felmerülhet akkor a kérdés, hogy akkor mi szükség van egy ilyen, egyébként kimondottan vevőcsalogató vizuális köntösben piacra dobott tanulmánykötetre. Az ezzel kapcsolatos kételyeket azonban a könyvbemutatón elhangzottak meggyőzően oszlatták el.
A beszélgetés moderátora, Legát Tibor újságíró először azt firtatta: miért az ügynök került a rendszerváltás után egyfajta bűnbakszerepbe? Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgatója szerint ennek elsődleges oka a rendszerváltás békés jellegében keresendő, hiszen a forradalmi elégtétel csak verbálisan valósulhatott meg. Müller Rolf, az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára munkatársa szerint az ügynökkérdés rendszerváltás utáni történetében 1997 körül, vagyis a levéltár létrehozásától kezdve kell számolni komoly fordulóponttal. Azóta irányul egyre inkább az ügynökökre a figyelem, és egészen a mai napig a téma feldolgozása elsősorban a zsurnalisztika igényei szerint zajlik.
Rainer M. János, az OSZK – 1956-os Intézet és Oral History Archívum munkatársa szerint míg a rendszerváltáshoz vezető békés átmenet nyilvános történet, aminek ugyanúgy szereplői voltak a múlt rendszer képviselői is, addig az ügynökök világa már sokkal ismeretlenebb terepnek számított, amiről a többségnek csak klisék jutottak az eszébe. Az ügynökkérdés kapcsán mindmáig visszatérő toposzként van jelen az ügynökakták nyilvánosságágra hozatalának témája, így nem véletlen, hogy erre a beszélgetés moderátora is rákérdezett. Gyarmati György aláhúzta: az akták annyira nyilvánosak nálunk, amennyire csak egy posztkommunista országban lehetséges, ennél nagyobb nyilvánosságot csak az jelentene, ha a jelentésekkel kitacepaóznák az Andrássy utat.
Rainer M. János úgy fogalmazott: a tudományos kutatásnak semmilyen akadálya nincsen. Szerinte az alapvető kérdés inkább az, hogy megnevezhetőek-e a nyilvánosság előtt ennek a történetnek a szereplői, és ki teheti ezt meg. Pető Andrea, a Közép-európai Egyetem docense arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan kutatók, akik ugyanolyan történeti forrásként kezelik a jelentéseket, mint bármilyen más írott emléket, míg mások szem előtt tartják, hogy ezek az iratok eleve a félrevezetés szándékával készültek, hiszen sokszor csak az volt a szerepük, hogy a jelentéstevő munkájának fontosságát bizonyítsák. A beszélgetésen további közkeletű vélekedéseket is sikerült megcáfolni, így többek között elhangzott, hogy a magyar államvédelmi szerv korántsem volt nagy létszámú – ahogy Horváth fogalmazott: az országot nem az ügynökök, hanem a párttagok hálózták be –, sőt a hetvenes években még az is felmerült, hogy megszüntetik.
