Sziklás táj közepén összetákolt útjelző tábla, rajta bájosan egyszerű, rajzolt piktogram mutatja, merre vezet az autók, és merre a tevék, szamarak útja. Az úton turbános férfi halad kerékpáron. A háttérben fenyegetően komorló sziklacsúcs. Időtlenség és a pillanat derűs varázsa, a Kelet hallgatagsága és a nyugati civilizáció megállíthatatlanul beszivárgó limlomjai találkoznak Marc Riboud, a fotográfia élő klasszikusának ezen a képén is.
Egy szelíd lelkű krónikás útinaplóját láthatja a néző a Mai Manó mostani kiállításán, és még valami többet is: egy olyan mesés Kelet pillanatfelvételeit, amelynek semmi köze az Ezeregyéjszaka tündérromantikájához, mégis képes elvarázsolni a szemlélőt. A mai, sajtófotó-kiállításokon edzett szem hiába keresne a kiállításon géppuskát rázó kisgyerekeket, felgyújtott autókat, ordításba merevedett arcokat.
Pedig Riboud hároméves, 1955 és 1958 közötti művészi zarándokútja idején sem volt békésebb a világ, és az úgynevezett harmadik világ problémái a hidegháborús sakkjátszmában igencsak kiemelt szereppel bírtak. Riboud figyelmét azonban egészen más részletek kötötték le Afganisztán, Kína vagy éppen Japán földjén járva. Képein az elsőre egzotikus környezet is szinte egyből hétköznapinak látszik, és a városfotózás más nagyjaihoz – mindenekelőtt Henri Cartier-Bressonhoz – mérhető érzékkel ragadja meg a hétköznapok intimitását az utcai jelenetekben vagy éppen a kikapcsolódás pillanataiban.
Ez a tapintatos megközelítés valószínűleg abból is fakadhat, hogy Riboud mondhatni terápiás céllal vágott bele az utazásba. Ahogy azt Csizek Gabriella, a kiállítás kurátora a sajtóbejáráson elmondta: életrajzilag ez a nagy utazás azután következett be, hogy a francia fotográfus elveszítette barátját és mentorát, Robert Capát. Ez, valamint más magán- és közéleti traumák – Riboud is egyike azoknak a humanista szemléletű fotósoknak, akiknek művészeti felfogását a világháborús tapasztalat formálta – ösztökélték arra, hogy messzi tájakat keressen fel, önerőből, a témákat saját kedvére keresgélve.