Borisz Eifman 1977-ben alapította saját társulatát Leningrádi Új Balett néven, ma már Szentpétervári Eifman Balettként járják a világot. A kortárs táncélet meghatározó figurája több mint negyven balettelőadást alkotott, egyik legnehezebb művét, a Karamazov testvéreket 2009-ben mutatta be a Magyar Nemzeti Balett.
Az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválra meghívott darab, a Rodin a társulat harmincötödik jubileumára készült. Bár a cím alapján úgy tűnhet, Eifman a francia impresszionista szobrászgéniusz életét koreografálta meg, de műve középpontjában inkább a tragikus sorsú múzsa, Paul Claudel költő nővére, Camille Claudel (Aigerim Beketayeva) áll. Camille Claudel egy olyan korban próbált nőként művész lenni, amikor ez szinte bűnnek számított. Camille szobrai – amelyeket mindig egyedül készített, nem úgy, mint Rodin, akinek munkáit általában segítői fejezték be – megfoghatatlanok, végtelenül személyesek. Rejtélyes nő volt, aki a meg nem értettség és Rodin áldozatává vált egyszerre. Képzeletében szerelmük sokkal erősebben létezett, mint a valóságban, és ezt Rodin kihasználta; a társadalom és a családja előtt pedig nem volt más, mint egy házasságon kívül élő, erkölcstelen nő.
Miután Auguste Rodin (Dmitry Fisher) ráunt szerelmére, és kidobta, saját anyja elmegyógyintézetbe záratta. Az őrültek háza sötétségében, eleven halottként élte le élete nagy részét, jeltelen sírban temették el. Eifman műve szinte látleletként tükrözi a tehetséges nő sorsát, aki egy férfi árnyékában élt. Rodin életében Camille mellett volt még egy meghatározó nő. Marie-Rose Beuret (Angela Prokhorova), aki modellként ismerkedett meg a művésszel, s gyorsan a szeretője lett. Évtizedeken át szolgálta hűségesen. Rodin – ahogy Camille maga megfogalmazza, a zsákmányát kereső oroszlán – kihasználta őt is, mint oly sok más asszonyt: nála ebédelt vagy vacsorázott, olykor éjszakára is ott maradt. Aztán hetekre, hónapokra eltűnt.
Eifman balettje a reménytelenség, a gyűlölet, a szenvedély, a meggyötörtség, a mély szomorúság és a nyughatatlanság érzését hordozza magában. Maurice Ravel, Camille Saint-Saëns, Jules Massenet és Eric Satie muzsikája kiváló választás. Eifman hitelesen ábrázolja a karaktereket, a lélek rezdüléseit, táncai elemi erejűek, közben rengeteg ellenpontozást használ, és az emelések, az ugrások is lélegzetelállítóak. Pontos arányérzékkel fűzi össze a klasszikus és a kortárs elemeket, és ez kemény technikai tudást követel meg a táncosoktól. A szólisták tökéletesen küzdenek meg a feladattal, teljesítményük felemelő. Amíg az első felvonásban az ő vívódásaik kapnak hangsúlyt, addig Eifman a második részben a balettkarnak is hálás feladatot ad.
