Suzanne Vega: Az igazság nélkül elkallódsz

Suzanne Vega hét év után új stúdióalbummal jelentkezett. A New York-i énekesnő interjút adott az MNO-nak.

− Legújabb albumod, a Tales from the realm of the queen of pentacles dalai emberi küzdelmeket jelenítenek meg vallási, mitológiai, filozofikus kontextusban. Tekinthetünk-e ezekre a történetekre mint az emberi (ki)útkeresés különböző módjaira a mindennapi, embert próbáló helyzetekből?
− Igen, pontosan. Mindannyian átélünk nehéz egyéni helyzeteket, amelyekre néha jó összetettebb módon tekinteni. Egyrészt tanulhatunk abból, hogy mások is átmentek már hasonló dolgokon, másrészt a személyes történetünket is újraértelmezhetjük egy nagyobb egész részeként.

− A dalok írása közben találtál arra is választ, mi az, ami neked segít ilyen helyzetekben? Az album címe mintha arra utalna, a történet végén mindig a sors keze dönt. Míg az utolsó dal azt sugallja: a külső tényezőktől elvonatkoztatva, egyedül az emberi cselekedet és szeretet meghatározó.
− Valóban. Egy másik dalban is, amely Teréz anyát hozza példának, azt próbáltam jelezni, milyen fontos szerepe van az emberi döntéseknek. Teréz anya is csak egy ember volt – még akkor is, ha boldoggá avatták –, és egyéni döntése volt, amikor reggel, miután felkelt az ágyból, megpróbált szeretetet adni másoknak a saját személyes módján. Nekem ez csodálatos és meglepő is volt egyben. Mi az, ami erre késztette? A dalban azt próbálom kifejezni, hogy döntéseink alapja sokszor a frusztráció és a bosszankodás. Fontos azonban, hogy ne csak egyéni impulzusok befolyásolják a döntéseinket. Próbáljunk néha kiemelkedni a mindennapokból és a szeretetünket tökéletesebben, szebben, önzetlenebbül kifejezni.

− Mi az, ami meglepő volt neked mindebben?
− Talán inkább eltűnődtem mindezen. Remélem, nem tűnik bugyuta hasonlatnak, de például amikor koncertezem, mindig kínosan próbálok ügyelni arra, hogy nehogy elkapjak valamilyen fertőzést. Teréz anya pedig bátran úgy döntött, hogy leprásokat látogat meg, és a veszély tudatában emberi érintést ajándékoz nekik.

− A csodálat ellenére kritikusnak tűnik a dal utolsó sora, amelyben azt énekled: „bár a boldogságot nem ismerem, de az erény egy túlértékelt tulajdonság”.
− Nem, nem kritizálom Teréz anyát ezzel a sorral, csak azt próbáltam kifejezni, nehéz erényesen élni, és néha jobb vagy talán őszintébb a boldogságra törekedni.

− A Jacob and the angel azt a bibliai történetet dolgozza fel, amelyben Jákob nem kap egyértelmű választ arra, kivel is küzdött hosszasan.
− Azt a személyes tapasztalatot szerettem volna kifejezni a dallal, hogy a küzdelem folyamatában, akkor is, ha nem kapunk egyértelmű válaszokat, a személyiségünk változásokon megy át.

− Tehát már maga a küzdelem egy fontos folyamat?
− Igen.− Említetted, hogy személyes tapasztalatot dolgoztál fel ebben a dalban. Legtöbbször úgy tűnik, kívülállóként meséled mások történeteit, de ezen az albumon két dalban is kifejezetten egyes szám első személyben beszélsz. Az I never wear white című dalban tüntető jelleggel arról énekelsz, hogy fehéret soha, hanem kizárólag feketét viselsz, majd a két színt különböző társadalmi képekkel társítod. Mit viseltél az esküvődön?
− (Nevet). Nem feketét. De nem is fehéret. Mondjuk   krémfehéret.

− Új albumon visszatér pár ismert Suzanne Vega-karakter (például egy Luka-szerű felnőtt férfi a Stoicban) és bizonyos kifejezések, mint például az „árnyék és homály”, amelyet más dalaidban is már hallhattunk. Mindez szándékos volt?
− Uramatyám! Valóban. Az árnyék és homályt használtam régen egy dalban. Nem szándékos. Egyszerűen fontos nekem az árnyék. Az árnyéknak − különösen Amerikában − kizárólag sötét, negatív jelentése van. Mintha az egyetlen célunk a napfény volna. De ha nincs árnyékod, akkor lapossá, kétdimenzióssá válsz és elvész a mélység, a tartalom. Az amerikai társadalom sokszor nem engedi, hogy vállald az árnyékodat vagyis a valós éned egy fontos elemét.

− Amerikát említed. Új albumoddal, több mint húsz év után visszakerültél az európai eladási listák felsőbb régiójába. Amerikában azonban már legutóbbi albumoddal (Beauty & Crime, 2007) is elmaradt a siker, amelynek központi témája épp New York volt. Mivel magyarázod, hogy Európában − úgy tűnik − jobban megértik dalaidat, mint amerikai honfitársaid?
− Amerikában sajnos a pénz az úr. Ha művészettel szeretnél foglalkozni, az első kérdés, amit neked szegeznek: „és miből szeretnél megélni?” Mi lesz mindemellett a valódi munkád? Harcolnod kell a művészetedért azon egyszerű okból, mert kicsi az esély arra, hogy anyagi hasznod is lesz belőle. De talán, különösen a gazdasági recesszió hatására, mindez változóban van. Amerika-szerte hasonló eufóriával reagált a közönség az említett I never wear white című dalra, ami számomra az egyéniség elfogadásáról szól. Ez egy jó jel.

− Az elmúlt években négy nagylemezen újra felénekelted és megjelentetted korábbi dalaid nagy részét. Ennek egyik oka az volt, hogy visszaszerezd a kontrollt saját dalaid felhasználása felett. Mindez a jogi utat elkerülve a szerzői jogi kérdéseknek egy újfajta, forradalmi megközelítésének tűnik. Mesélnél erről egy kicsit?
− A régi dalaim felett a korábbi kiadóm rendelkezik, akivel a munkakapcsolatunk már rég megszűnt. A dalokkal nem kezdenek semmit, nem reklámozzák őket, de persze nem is adják át nekem ezeket a jogokat, így én sem tudom azokat promotálni. Azon tűnődtem, miért is pereskedjek időt, energiát és pénzt felemésztve. Felénekeltem újra számos régi dalomat. Mivel nekem érdekemben áll, promotálom is őket, amit most már jogilag is megtehetek.− Mi az, ami különbözik a jelen és a legutóbbi studióalbumod elkészítésében?
− Egyfajta művészi szabadságérzet. A legutóbbi album készítésekor újra és újra be kellett mutatnom a dalokat a lemezkiadónál hozzám rendelt csapatnak, ami – bár nem szükségszerűen korlátozott – mindenképp feszélyezett. Az új albumnál senki sem ellenőrzött, senki sem kérdezte, hogy magadnál vagy, hogy 50 Centtől kölcsönzöl dallamot? Csak kísérleteztünk és bolondoztunk a stúdióban Gerry Leonarddal (ő az album producere és a legtöbb dal társszerzője, aki David Bowie visszatérő albumán is producerként tevékenykedett). Ez az önfeledt szabadságérzet az, ami a legfontosabb különbség.

− 50 Centen kívül, az egyik dalban név szerint említed Macklemore-t is, a 2014-es Grammy egyik nagy nyertesét. Mi a véleményed a rockzene jelenlegi állapotáról?
− Vannak érdekes művészek, például Lorde, Gotye vagy épp Macklemore is. Akik új utakon, mindent megtesznek a zenéjük népszerűvé tételéért. Ezt hallod a dalaikban is. Hallod, hogy egy valós személy kézjegyét viselik. Ez azt is jelzi, hogy a régi rendszer már nem működik megfelelően.

− Ha már a régi rendszert említed: szoros művészi kapcsolat fűzött John Cale-hez, Joe Jacksonhoz, akikkel többször együtt is működtél. Leonard Cohenhez fűződő kapcsolatodat azonban mindig egyfajta rejtélyes homály vette körül. Mesélnél erről egy kicsit? Hogy definiálnád: barátság, kölcsönös művészi tisztelet?
− Barátok voltunk 1988 óta. Karácsonyi ajándék gyanánt mindig randevúidőpontokat küldött nekem. Sokat leveleztünk 1996-ig, az első házasságomig. (Nevet.) Az elmúlt négy évben azonban már nem nagyon láttuk egymást.

− Az album utolsó dalát, amely emberi erényekröl szól, Václav Havelnak ajánlod. Ő művészből vált politikussá. Kelet-közép-európai szemmel erkölcsről, erényről szóló dalnak aligha lehetne egy politikus a főszereplője. Személyesen ismerted? Mi ihlette ezt a dalt?
− Én kizárólag művészként tekintek rá. Levelek Olgához című könyvéből, amelyet feleségéhez írt, egy olyan ember körvonalazódott ki, aki állandó harcot folytatott, mert fizikai erőnlétét jóval meghaladó munkát vártak el tőle. Ez a küzdelem nagyon megérintett. Ismertem, énekeltem a születésnapján, időről időre váltottunk e-maileket egymással. Nagyon megtisztelt, amikor felkért, hogy énekeljek a bársonyos forradalom 20. évfordulóján.

− Az első best of válogatásalbumod Tired & true (Kipróbált és igaz) címmel jelent meg. Az új albumon az utolsó szó szintén az „igaz, őszinte” jelző. Kiemelten fontos neked ez a tulajdonság? Esetleg szeretnéd, ha az emberek ezzel a jelzővel azonosítanának téged és a zenédet?
− Ez egy nagyon jó kérdés. Igen, úgy érzem, azt mondhatom, hogy a karrierem során őszinte, igaz maradtam önmagamhoz. Gyerekként sokszor megvádoltak azzal, hogy álomvilágban élek. Nem hazudtam, de sokszor valóban fantáziavilágban éltem. Az igazság gyakran rút és kellemetlen. Amikor megkérdeztem a mostohaapámat, miért olyan fontos az igazság, azt válaszolta: azonnal mondjam el, mi rosszat tettem már megint. Ez a válasz persze nem segített sokat. (Nevet) Véleményem szerint a valós, igaz tények képezik a kommunikációnk és a szociális létünk alapját. Ez nem azt jelenti, hogy vízióknak, fantáziáknak és álmoknak ne lenne helyük a társadalomban. Épp ellenkezőleg: hiszek benne, hogy ezek határozzák meg a jövőbe vezető utunkat. De az igazság nélkül elkallódsz, akár egy léggömb.