A rajzfilmrendező a távirati irodának elmondta, elég régóta nem találkozott már Szabó Gyulával. Felidézte, amikor a színész 80. születésnapját ünnepelték négy éve, őt is meghívták. A tortát Szabó Gyula vágta fel, szavalt, boldog volt, de lehetett látni rajta, hogy gyenge már.
Jankovics Marcell kiemelte: nem a Magyar népmesék sorozata volt az egyetlen kapcsolódási pont az életükben. Szabó Gyula sok rajzfilmes munkája közül neki a legemlékezetesebb a Fehérlófia című filmjének királya, és a király alternatív megjelenési formái, a Kapanyányi Monyók, illetve az erdei öregember megformálása.„Az olyan, hogy most is megborzongok tőle” − fogalmazott Jankovics Marcell, felidézve: arra kérte a színészt, hogy a szöveget úgy mondja el, mintha ködből lenne, és ő úgy mondta el. Ráadásul gyerekekről szóló filmről volt szó, amelyben mesemondó atmoszférát kellett teremteni − jegyezte meg, hangsúlyozva: Szabó Gyulának páratlan tehetsége volt úgy mondani mesét, hogy a gyerekekben beinduljon a történet, hogy bevonja hallgatóját.
Jankovics visszaemlékezése szerint ezt a közös munkát követően döntött úgy, hogy a Magyar népmesék sorozatának sem adhatja más a hangját. Kiemelte: ma mindenkiben úgy él − annak ellenére, hogy sok más színész és gyerekek is mondták a meséket −, hogy az ő hangján szólaltak meg ezek a történetek, hozzá nőtt a sorozat.
„Amikor Gyula elkezdte mondani a mesét, akkor lélekben az ember felnőtten is odaült a padkára és elkezdte hallgatni” − fogalmazott.Hozzátette, az is összefűzte őket, hogy a színművész kunszentmártoni születésű, ő pedig a szomszéd községbe volt kitelepítve, és úgy tekintett arra, aki erről a vidékről való, mintha vértestvére lenne.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti Szabó Gyulát – hozta nyilvánosságra a tárca szombaton. „Vallomásaiból tudjuk: egész életében arra törekedett, hogy mindig az igazat mondja, és hogy a szeretet nyelvén szólaljon meg” – írta Szabó Gyulát méltató közleményében a minisztérium.
Felidézte, hogy a színművész kedvenc verse volt Petőfi Sándor „Arany kalásszal ékes rónaság...” kezdetű, Hazámban című költeménye, amikor a verset szavalta, mindig elsírta magát: miközben a hangja nem tört meg, a szemébe könnyek gyűltek − emlékezett Jankovics Marcell.
