– Mindenekelőtt tisztázzuk: mit is takar pontosan az a kifejezés, hogy 4K (Ultra HD) minőségű slideshow-vetítés, és mire számíthat a néző?
– A 4K felbontás a jelenleg elérhető legjobb minőség, amivel moziban találkozni lehet. Olyan mintha egy HD-televíziót megnégyszereznénk, azaz kettőt egymás mellé, plusz még kettőt ezekre rátennénk, majd ezen néznénk egyetlen képet vagy adást. Jellemzően olyan filmeket vetítenek ebben a hatalmas felbontásban, ahol a kép minősége fokozottan számít, talán jobban, mint maga a cselekmény. Ilyen volt például a tavaly vetített szöveg nélküli, amerikai dokumentumfilm, a Samsara (a Baraka folytatása), amelynél szintén nagy hangsúlyt fektettek az alkotók a látványra, és néhány budapesti moziban – köztük az EuroCenterben – bizonyos előadásokat 4K-s projektorról vetítettek. Ám manapság ez még mindig ritkaságszámba megy.
– Magyarországon először találkozhat ilyen vetítéssel az érdeklődő, de gondolom, voltak hasonló külföldi példák, amelyek felkeltették az érdeklődését és inspirálták. Egyáltalán, honnan jött az ötlet?
– Nem tudok külföldi hasonló kezdeményezésről. Nem csodálkoznék, ha a Photovancso-maraton lenne a világon az első ilyen vetítéssorozat, ami elsősorban nem a makulátlan képminőség miatt egyedülálló, hanem mert egy fotográfus veszi a bátorságot és fáradságot, és egymaga kibérel egy teljes napra egy mozitermet, ahol saját maga – kurátorok, galeristák, esztéták, művészettörténészek és egyéb szakemberek segítsége nélkül – mutatja be négy különböző egész estés előadás keretében szinte teljes eddigi életművét.
– A zene a személyes életében is fontos szerepet tölt be, hangmérnöki képesítéssel is rendelkezik és szerez is zenét. Érdekelne, hogy hogyan „szólaltatható” meg a fotó, hogyan tehető képpé a zene, és az előadás kapcsán: miért Peter Gabriel?
– A zene véleményem szerint nem feltétlenül tehető képpé, és maga a fotográfia sem azért létezik, hogy megszólaljon – én legalábbis nem erre vállalkozom. Az viszont már régóta feltűnt nekem, hogy a képeimnek erős hangulata van, amely hangulatot leginkább a zenék hallgatásakor felbukkanó intenzív, ám szavakkal nemigen körülírható érzésekhez tudnám hasonlítani. Természetesen egy jó képnek a kompozíciója és a dramaturgiája már önmagában is hordozhat zeneiséget a ritmus és az arányok által, de ez egy nehezebben dekódolható, rejtettebb analógia. A fotográfia és a zene együttes jelenléte – gondos szerkesztést és jó ízlést feltételezve – remek ellenpontjai vagy éppen társai, kiegészítői lehetnek egymásnak. Peter Gabriel mellett számos más zenei kísérője lesz még a Photovancso-maraton előadásainak, valamennyien fontos főszereplők lesznek a képeim mellett. A Vancsó World című önálló slideshow – amelyben több mint 200 képemmel találkozhatnak a nézők –, viszont kizárólag Peter Gabriel népszerű és kevésbé ismert műveit sorakoztatja fel. Ezeket a gyerekkorom óta fontos zenéket igyekeztem úgy összeválogatni és illusztrálni a képeimmel, hogy ez az audiovizuális szekvencia egy kívülállónak is garantált katarzist okozzon. És ha már többek között ezeknek a számoknak is köszönhetem azt – még ha csak áttételesen is –, hogy azzá a művésszé váltam, aki most 42 évesen vagyok, akkor ezáltal egy kör is bezárulhatott. Eképpen „visszaadtam” Peter Gabrielnek azt, amit kaptam tőle, amiből sokáig táplálkoztam.
– 2012-ben készült el Álomvölgy – Az üresség felfedezése című munkája, amely műfaját tekintve egész estés fotófilm, és mint ilyen, az első volt Magyarországon. Egyfelől érdekelne, hogy pontosan mit is takar a fotófilm elnevezés, másfelől az is felvetődött bennem, hogy akit ennyire vonzanak a határátlépések, az miért torpan meg – legalábbis látszólag – a teljes műfajváltás előtt? Vagyis miért nem film, és miért fotófilm? Milyen többletet vagy más megközelítést nyújthat ez az elsőnek kissé hibridnek tűnő műfaj?
– A fotófilm elnevezés egyfajta kényszer, jobbat még nem találtam ki, de végül is logikus elnevezés, hiszen a nézők kizárólag állóképeket látnak zenei kísérettel – egy moziteremben. Nevezhetnénk ezt az egészet zenés képi meditációnak is, vagy legegyszerűbben diaporámának, ami már a 70-es, 80-as években is nagyon népszerű és élő műfaj volt a fotográfián belül, ám a moziban történő bemutatásának technikai feltételei csak most állnak rendelkezésünkre. A műfajváltás előtt nem én torpantam meg, hanem neves rendezőink és operatőreink torpantottak meg 2006-ban, amikor a Filmművészeti Egyetem felvételijének utolsó fordulójából kirúgtak, így nem kerülhettem be a régóta áhított operatőr szakra. Nem győzök nekik elég hálás lenni ezért, mert amit április 25-én délután 3 és este 10 óra között az EuroCenter Moziban bemutatok, az annak is köszönhető, hogy járhattam a magam töretlen útját a fotográfiában. Életem amúgy is bővelkedik a kudarcokban, és valamennyiről elmondhatom, hogy nagyon sokat vitt előre. Az Álomvölgy fotófilm valóban egy hibrid műfaj egyik első gyermeke. Ezúttal nem sétálnunk kell egy fotókiállítás falon lógó képei előtt, hanem ugyanezeket a műveket kényelmesen ülve, hatalmas mozivásznon, elképesztő hang- és képtechnika segítségével, a szerző zenei ízlését is megismerve fogadhatjuk be. Ez a befogadói élmény sokszorosa lehet egy hagyományos kiállításénak, pont a koncentrált jelenlétnek is köszönhetően, ami sokkal könnyebben létre jön egy sötét moziteremben ülve – ami még azon kevés helyek egyike, ahol legtöbbször a mobiltelefonunkat is kikapcsoljuk –, mint egy zsúfolt megnyitón.
– Ehhez kapcsolódva: a zene, a filozófia és a mozgókép és mindezek kapcsolata a fotográfiához erősen meghatározza a munkásságát. Pályája kezdetétől törekedett tudatosan a műfajok vegyítésére, vagy ez meghatározható élményekhez, fordulópontokhoz köthető döntés?
– Ez nem valamiféle szándék a munkásságomban, sokkal inkább egy automatikus következmény. Ha valaki olyan intenzív zenei, irodalmi, filmes vagy akár filozófiai élmények közepette alkot egy másik műfajban, jelen esetben fotográfusként, akkor ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Én jó darabig küzdöttem ez ellen, ám mostanra beláttam: ha engedem létrejönni ezeket a kapcsolódásokat, akkor mindenki jobban jár – a nézőkkel az élen.
