Világmodell földből, földieknek, a Vigadóban

Schrammel Imre Kossuth-díjas keramikusművész munkásságát mutatja be a megújult és kibővült Vigadó Galéria.

Akár ezekkel, a 2010-től egészen a legutóbbi hónapokig készült s ma is gyarapodó Pompeii-sorozat darabjaival is kezdhetnénk kiállítási sétánkat a galéria alsó szintjén, hiszen annak az alapvető élménynek a dokumentumai, amely akkor érte alkotójukat, amikor a Vezúv ókori kitörésekor meghalt emberek testének lenyomataival – pontosabban a testek hiányával, a forró hamuban megsemmisült emberi testek negatív formáival – találkozott. A négy elem harcával, hiszen föld és víz, tűz és levegő küzdelme hozta létre e negatív formákat évezredekkel ezelőtt, emberfeletti erők nyomása préselte egymásra az időt, benne egykori életeket, szeretetet és gyűlöletet, félelmet és reményt megőrző rétegeket. Azóta is a természeti erők mintájára alakítja műveit Schrammel Imre, nem eszközként, nem nyersanyagként használja az agyagot, a porcelánmasszát, hogy létrehozzon belőle „valamit”, hanem annak tulajdonságait, a természetben való formálódását tanulmányozza.

Nincs életművének talán egyetlen rétege sem, amely ne a fenti alapelv szerint jött volna létre. Mégis, nyilván nem véletlenül került a kiállítás bejáratával szembe, a földszinti terem közepére a Hasított gömb című 1970-es alkotás, amelyet akár a „megsebzett bolygó” modelljének, egyféle világmodellnek is tekinthetünk.  Amelynek külső rétege újra csak az elemek harcának következtében vált rusztikussá, itt-ott kifejezetten durvává, másutt a megolvadt kvarcszemcséknek köszönhetően fényessé, simává, míg belsejébe, a hasított, kimetszett részen keresztül spirálformát vagy kettős spirált, az életet jelképező alakzatot fedezhet fel a látogató.

Ezzel a művel nyert nagydíjat Faenzában 1971-ben Schrammel Imre, csattanós feleletet adva arra a sokkhatásra, amely négy évvel korábban a gmundeni nemzetközi kerámia-alkotótelepen érte, amikor rájött, hogy a nyugati kollégák technikai, anyagi lehetőségeivel sohasem versenyezhet a kelet-európai alkotó. Akkor és ott, a hatvanas évek utolsó éveiben lépett arra az útra, amelyen ma is jár, valóban, rétegről rétegre építve, teljesítve ki világát, szaporítva a nyomokat az anyagban, saját korának szánt üzenetekként, az utókornak tájékozódási pontokként. Saját út és szüntelen szembesülés, nyomhagyás Schrammel Imrének és néhány, hozzá hasonló utat járó művésznek köszönhető, hogy a hatvanas-hetvenes években a magyar kerámiaművészet, hasonlóan az úgynevezett kísérleti textilhez, mintegy felvállalta azokat a feladatokat, amelyekről a kortárs szobrászat megfeledkezett, vagy a hatalom szigorú kontrollja miatt nem szólhatott, a kerámia így kézművességből a szó szoros értelmében grand arttá vált, örök érvényű kérdésekre adott választ.

A hatvanas-hetvenes évek geometrikus művészetéhez kötődve, pontosabban annak ellenpontjaként születtek meg az úgynevezett lőtt porcelán- majd kőcserépplasztikák, amelyek valóban puskalövések nyomán formálódtak át szabályos hasábokból nyílt sebeket, torzulásokat hordozó művekké. Minden Dunába veszett mártír emlékére című, 1320 Celsius-fokon kiégetett 1976-os porcelánegyüttesét, annak monumentális változatát alighanem régen fel kellett volna már állítani köztéren, amikor a magyarság történelmi drámái kapcsán emlékműállításról cserélt (vagy éppenséggel nem cserélt) eszmét a közvélemény.

De hát a jó műveknek már csak ilyen marad a sorsuk. Nem mintha Schrammel Imre panaszkodhatna, hogy nincsenek köztéri alkotásai: a váci művelődési központ (1976), a balassagyarmati szélfogó fal (1978), a hegyeshalmi vámhivatal muráliája (1984), a pécsi Nemzeti Színház domborműve (1984), a pesti Nemzeti Színház fali szobrai (2001) pályája fontos állomásait jelzik. De ahogyan Trianoni madonnája, 1956 előtt tisztelgő 1986-os, illetve 2006-os plasztikája mutatja, lenne még további, a köztéri szobrászat eszközeivel kifejezhető mondandója is. A mű minőségét persze nem helye és mérete határozza meg. A hetvenes évek közepe óta készülő madárlenyomatok éppen úgy élet és halál örök körforgásáról beszélnek, mint azok az emberi testek, legyenek mitológiai hősök vagy korunk emberei, bibliai példázatok megszemélyesítői vagy a velencei karnevál, a commedia dell’ arte közismert figurái, amelyeket egymáshoz nyomva, e nyomás által deformálva mutat be alkotójuk, a szép és a rút, a vonzó és a taszító különös ötvözeteként. De lehet-e szép a fájdalom, a félelem, a féltés, a szenvedés? Lehet-e szép a halál, a hétköznapi vagy a megváltó halála a kereszten? Lehet-e szép a gyász, a gyászoló? Lehet-e szép a megsebzett méltóságú ember? Súlyos kérdéseket fogalmaznak meg Schrammel Imre plasztikái a Vigadó Galéria tereiben, de mintha már magának a kérdésnek a megfogalmazásában is benne lenne a válasz, Pilinszky János Sírversének a soraival szólva: „Nem görbülhet egyetlen hajukszála, / Őrzöm legkisebb ráncaik / a kőzeteknél konokabban / az Ítéletnapig ”

(Schrammel Imre életmű-kiállítása a Vigadó Galériában. Június 28-ig látogatható.)