Závodi Gábor és a tojás az ágyúból

Hazánk egyik legsikeresebb billentyűseként számos zenekarban megfordult, most monstre születésnapi koncertet ad.

– Egyebek között a hangszerelés felé. Legyen szó új dalról, netán régi melódia átdolgozásáról, az alkotáson mindenképp megtalálható a névjegyed.
– A művészvilágban minden alkotó előtt egy cél kellene hogy lebegjen: a saját stílus kialakítása, a felismerhetőség. Nagyon örülök, hogy nálam ez bekövetkezett, így nem volt hiábavaló eddigi tevékenységem, elértem valamit.

– Mi foghatott meg Koncz és Demjén muzsikájában? Hiszen korosztálynyival vagy fiatalabb náluk.
– Az egyéniségük és a tehetségük. Említettem, hogy szerencsés, empatikus alkatomnak köszönhetően viszonylag könnyen ráhangolódom az illető előadó hullámhosszára, illetve szoros együttműködésben a céljaira. Rózsi és Koncz Zsuzsa esetében több vagyok, mint egyszerű billentyűs: zenekarvezető, hangszerelő, zeneszerző, valamint Zsuzsi dalaiban szövegíró is. Feladatom, hogy összefogjam a zenekart úgy a próbákon és a lemezfelvételeknél, mint a koncertszínpadokon.

– Miként kerültél kapcsolatba azokkal az előadókkal, akikkel pályafutásod során együtt dolgoztál? Te választottad ki őket, vagy fordítva?
– Demjén Ferivel az LGM stúdióban találkoztam az MHV trió, ezen belül Menyhárt János „Menyus” kapcsán. A lemezfelvételt követően billentyűsként részt vettem az MHV-turnén, s innen egyenes út vezetett mind Vikidál Gyula, mind Homonyik Sanyi szólólemezének elkészítéséhez. Menyussal zeneileg és a stúdiómunkálatokban egyaránt összenőttünk, emellett komoly barátság is kialakult közöttünk. A V’Moto-Rock feloszlása után született meg Demjén szólólemeze, a Szabadság vándorai, amelynél egy dalban már közreműködtem. Az azt követő országos turnéra Menyus megszervezte a kísérőzenekart, ahová az ő hívására mentem billentyűzni. A Hungarotontól pontosan tizenöt éve kaptam felkérést egy feldolgozáslemez elkészítésére. Koncz Zsuzsi régi dalait szerették volna „best of” kiadásban megjelentetni, az én stílusomban áthangszerelve. Ez volt a Miért hagytuk, hogy így legyen? című album, amelynek felvétele óta a mai napig tart a barátság és a munkakapcsolat. Miután Bornai Tibi elköszönt a kísérőzenekartól, örömmel elvállaltam az élő zenei közreműködést is. A többi előadót sem én kerestem meg, az élet úgy hozta, hogy ők találtak meg engem. Sem magamat, sem a stúdiómat nem reklámozom; ha valaki felhív, hogy szeretne tőlem egy dalt, – amennyiben szimpatikus – szívesen megírom. Legutóbbi ilyen munkám Vastag Csabához kötődik.

– Ezek az előadók most szinte kivétel nélkül felsorakoznak a színpadon, hogy együtt ünnepeljetek. Nem tartasz attól, hogy kissé eklektikussá válik a műsor?
– Nem, éppen ez a cél. Magam is eklektikus ember vagyok, ezért a koncert is teljesen az lesz. Elég végigolvasni a közreműködők névsorát, s ez azonnal kiderül. A kerek évfordulót a barátaimmal gondoltam megünnepelni. Nem hívhattam meg mindenkit a színpadra, akivel az elmúlt harminc évben dolgoztam, időhiány miatt olyan emberek is kimaradtak, akikkel több nagylemezt készítettem.

– Hogyan épül fel az előadás?
– Függetlenül attól, hogy az előadó aktív-e, legfeljebb egy-két dal jut mindenkinek. Harminckettő-harminchárom szerzemény hangzik majd el körülbelül ötven zenész előadásában, akik állandóan cserélődnek a színpadon. Technikailag nem egyszerű a megoldás, de a Horváth Attila-koncerten már végeztem ilyen munkát. Elsősorban születésnapi rendezvény, és másodsorban lesz koncert az április 23-ai előadás, magam hívok a színpadra minden egyes előadót. Ettől kissé hosszú, ám kötetlen és különleges lesz a rendezvény. A „civil” jelleget támasztja alá, hogy a buli hétköznapra, szerdára esik, egyébként pontosan a születésem napjára. Minden meghívott muzsikus az első telefonhívásra igent mondott, olyan bandák tagjai is, amelyek kifejezetten erre az alkalomra állnak össze, így az Elon, az Azok a Fiúk, vagy éppen a Viki és a Flört és az MHV, amelyek hosszú ideje nem létező formációk.

– Zeneszerző, dalszövegíró, billentyűs, énekes, hangszerelő, hangmérnök is vagy – még felsorolni is sok. Jó néhány kitüntetéssel ismerték el közel harmincéves tevékenységed, mégis adódik a kérdés: nem érzed úgy, hogy ötvenéves korodra – a felsoroltak birtokában – egy tehetségkutató verseny éllovasa ismertség terén messzebb jutott nálad?
– Nem így látom ezt a kérdést. Még véget sem ért a tehetségkutató, mikor felkértek Rúzsa Magdi mellé zenei producernek, amit örömmel vállaltam. Az együttműködés a mai napig tart, és nagyon fontos projekt ez nekem. Egyébként a tehetségkutató-jelenségről van egy elméletem: képzeljük el, amint a repülni tanuló kismadár éppen kikel a tojásból, próbálgatja szárnyait; egyre magabiztosabban mozog a levegőben, s egyre magasabbra jut.  Ugyanígy működik, ha valaki önerőből kezd el zenélni: egyre feljebb repül, eljut a felhők fölé, ahol kitárul előtte a világ – sztár lesz. Vagyis kiteljesedik a pályaív, és a csúcsra ér. A másik oldalról – a tehetségkutató felől nézve – van egy tojás, amely még nem kelt ki. Betöltik egy ágyúba, és golyóként lövik a felhők fölé. Körülnézve ott minden csodálatos, csak éppen repülni nem tud szegény. Legtöbbje keményen bele is csapódik a földbe. Akinek mázlija van, és zuhanás közben megtanul repülni, az megússza a becsapódást, és újra kezdhet emelkedni. Utóbbiból van a kevesebb. Bár ha az elején megkérdezzük őket, vajon melyik lehetőséget választanák, a következményekkel nem törődve szinte kivétel nélkül a gyors szárnyalás mellett döntenének. Amellett, hogy ebben a tehetségkutató-dömpingben a szakmai lehetőségek valóban beszűkülnek, azért a régi előadóknak sem ártana önvizsgálatot tartani, miképp tudnának aktuálisak maradni, ahogyan például Demjén Ferenc teszi.