Ott Olivér, az artistaképző tanára fejmosást tart a Hungária úti művésztelep próbatermében. A korláton túlról csak szófoszlányokat lehet kivenni, de látszik, hogy komoly elbeszélgetés zajlik. Öt fiatal artista hallgatja törökülésben a padlón, gyakori fészkelődés közepette, hogy mihez tartsák magukat a jövőben. Mind Ott Olivér tanítványai voltak, de idén már kikerültek az iskolai gondoskodás alól, a művésztelepen dolgoznak. Van köztük olyan, aki végzett, és olyan is, aki még csak ezután fog.
– Hiányzik nekik a korábbi tanáraik nevelői jelenléte. A fülembe jutott, hogy az új oktatóiknak nem adják meg a kellő tiszteletet – mondja Ott Olivér. Azóta hetente átjár az iskolából, a Városligeti fasorból a Hungária körúti művésztelepre, hogy ránézzen az egykori gyerekeire. A csapat deszka-ikária számra állt össze, most is ezt próbálják.
– Szakmailag fantasztikus haladást értek el, meg is leptek vele. De muszáj hozzászokniuk, hogy tiszteljék a tekintélyt. Ha cirkuszba kerülnek, akkor az igazgatóval, ha színházba, akkor a rendezővel kell majd együtt dolgozniuk.
A próbatermekben körülnézve érthető, hogy miért mondja: a kölcsönös tisztelet, úgy tűnik, alapszabály az iskolában. Minden tanár csendben, türelemmel áll a tanítványai mellett. Időnként igazítanak valamit az egymás vállán álló vagy a kifeszített dróton egyensúlyozó diákjuk tartásán, mint egy műalkotáson, de egy hangos szót sem hallani tőlük. Viszont sokat dicsérnek, egy jól sikerült szaltó után az artistaképző igazgatója, Oláh Miklós is közbeszól: szép volt.
– Van most két lányom, párosemelők. Az ő órájuk nincs a tanrendben, de vállalták, hogy reggel felkelnek korábban. Ha ők felkelnek, én is felkelek – mondja Teibler Tamás akrobata, tanár. Megtartja az óráját, aztán siet a Fővárosi Nagycirkuszba. Mindig ott van, amikor a diákjai fellépnek. Ellenőrzi a ruhákat, a rekviziteket, vagyis a kellékeket – Nagyon fiatalok még. Nem lehet elengedni a kezüket – mondja.
Pedig az artistaképzősök életében hamar eljön a felnőttkor. Tizenkilenc évesen, a szakképzés befejezése után rögtön saját számukkal vágnak neki a világnak, de már iskolás korukban fellépnek a Fővárosi Nagycirkuszban, színházakban és más eseményeken. Külföldi szereplésekre is kiközvetíti őket az iskolát működtető Magyar Cirkusz és Varieté Nonprofit (Maciva) Kft., hogy szokják a vándoréletet és megalapozzák a későbbi pályájukat. A felnőttek nagy többsége is heteket vagy akár egy egész szezont is külföldön tölt évente. Az itthoni gázsinak legalább három-négyszeresét kereshetik meg így.– Külföldön nagyon keresettek a csoportszámok – mondja Oláh Miklós. – Az egyszemélyes produkciónál jóval többet nyújt, de nem kerül sokkal többe a cirkusznak. A hátránya, hogy a csoportok könnyen szétmennek. – Például mi miatt? – Szerelem – vágja rá igazgató.
A cirkusztörténetben sok a párokból, házaspárokból álló csoport, és ma sincs ez másképp. Már a tizenéves artisták is gyakran élnek tartós párkapcsolatban. Kapitány Olívia és Wittmann Csilla is a párjukkal együtt, négyen alkotnak egy emelőakrobatika-csoportot. Trapézon is dolgoznak. – Mi lesz, ha szakítotok? – Hát, ez nem fog megtörténni – közli Csilla határozottan. – Ott a munka is, és sok mindenen átmentek már ezek a kapcsolatok.
A húszéves artistalány a legnagyobb nehézségnek azt tartja ebben a szakmában, ha valaki nem a párjával dolgozik: – Előfordul, hogy hónapokig távol kell lenni. Van, aki nem bírja.
Mindkét lány szerepel abban a rövidfilmben, amellyel az artistaképző diákjai nemrég második helyezettek lettek a Shining Stars of Europe videópályázaton. Az Európai Bizottságnak az európai uniós választásokhoz kötődő pályázatára bárki jelentkezhetett, akinek volt gondolata arról, hogy milyen Európát szeretne. Az ARCOK filmstúdió készítette el a filmet az artistaképzősökről. A cirkuszművészetet nem volt nehéz összekötni olyan értékekkel, amiket Európának is kíván az ember: kitartás, rugalmasság, türelem, együttműködés, fejlődés és siker.Másfél percben persze lehetetlen lett volna megmutatni, hogy ezért a lélegzetelállító látványért milyen komoly lelki és fizikai megterheléssel kell fizetni. A diákoknak korán meg kell barátkozniuk a felelősség gondolatával. – Az akaratlan hibákat nem szoktam megtorolni, de linknek lenni nem lehet, ebben nagyon szigorú vagyok – mondja Teibler Tamás. – Meg kell érteniük, hogy ha hülyéskednek, valaki nyolc métert zuhanhat.
Ha délelőtt ekkora a tét, érthető, hogy délután kevésbé érzik a diákok egy irodalomóra súlyát, de az érettségit mégis muszáj letenniük, enélkül nem végezhetnek az artista szakképzésben sem. Ennek ellenére nem ritkák a félévi, év végi bukások. A közismereti képzést iskolában teljesítik az artistaképzősök, akik tízéves koruktól lehetnek a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola növendékei. Délutánra, mire órákra kell menni, mindenki elfárad, és a legtöbbeket inkább a szakma gyakorlati része érdekli.
Wittmann Csilla szerint ezeknél sokkal egyszerűbb az ok: a lustaság. Sem ő, sem Kapitány Olívia nem gondolja, hogy teljesíthetetlen feladat lett volna letenni az érettségit. Oláh Miklós szerint nem könnyű megértetni a gyerekekkel, hogy a műveltség is része a szakmának, nyelvtudás nélkül pedig olyan szerződést iratnak alá velük külföldön, amilyet akarnak. A diákok külföldi fellépésein még a Maciva gondoskodik a szállásukról, biztosításukról, de a végzés után már magukra vannak utalva. Már ekkor el kell kezdeniük gondolkodni a nyugdíj-takarékosságon is.
A lányok nem gondolják, hogy a családalapításban akadályozná őket a munka. – Az artistagyerekeknek a legjobb. Csak addig vannak magukra hagyva, amíg a fellépés tart, egyébként meg világot látnak – véli Wittmann Csilla. Bár gyakori, hogy a diákoknak artista felmenőik vannak, egyikük sem családi örökségként kapta a szakmát. Egyszerűen meglátták és megszerették.
Évente nagyjából harminc jelentkező felvételizik artistaképzőbe, szemben az oroszországi harmincezerrel – ez lakosságszámhoz arányosítva is kevés. Teibler Tamás több év külföldi tanítás és számtalan külföldi fellépés után úgy gondolja: a cirkuszművészeti szakma megítélése sehol a világon nem olyan gyatra, mint nálunk – Nem vagyok a kormány elkötelezett rajongója, mégis azt kell mondanom: soha nem történt még ennyi minden azért, hogy újra cirkusz legyen a cirkusz.
Ez az érdeklődésen is meglátszik: telt házaink vannak, és alig van olyan hét, hogy a médiában ne lenne szó valamilyen formában a cirkuszról – mondja. Idén a Pécsi Országos Színházi Találkozón is díszvendég lesz a hatvanadik születésnapját ünneplő Maciva és a Fővárosi Nagycirkusz.
