– Fiatal tudósként lett a hazájában igen népszerű, ugyanakkor meglehetősen különc idős költőnő titkára. Számomra ez szinte egy amerikai filmbe illő találkozásnak tűnik.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a filmszerűség jutna először eszembe erről a találkozásról, sokkal inkább az anekdota műfaját érzem helyénvalónak. Az a benyomásom, hogy vannak személyek, akiknek különös érzékük van ahhoz, hogy olyan helyzeteket teremtsenek maguk körül, amikből valamilyen érdekes történet kerekedhet majd ki. Szymborska ezek közé tartozott. A mi első találkozásunk is ilyen anekdotába illő helyzet volt. Amikor először jártam a lakásán, amolyan állásinterjú gyanánt, akkor a teljes kétségbeesés szélén találtam. A Nobel-díj miatt folyamatosan csöngött a vezetékes telefonja, ő pedig láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Félrerakni mégsem akarta, hiszen akkor az ismerősei sem érték volna el. Éjszaka úgy próbálta megakadályozni, hogy a tengerentúlról érkező hívások felkeltsék, hogy takarókat és párnákat pakolt a készülékre. Én fogtam magam, és látva a helyzetet, egyszerűen átvágtam a telefonkábelt. Zseniális – kiáltott fel, én pedig megkaptam a munkát.
– Ha jól tudom, annyira ellentmondásos volt a viszonya a rangos díjhoz, hogy sikerült majdnem el is veszítenie azt.
– Szymborskának egészen különös viszonya volt a rendhez és a díjakhoz. A Nobel-díjnak ugyan örült, de aztán egy laza mozdulattal az egyik nagy fiókja mélyére száműzte, ezért aztán később nem találta. De ez nem a valódi Nobel-díj volt. Minden díjazott két medált kap, egy valódit és egy másolatot. Nagyon félt attól, hogy otthon tartsa az eredeti aranymedált, ezért az értékének megfelelő előlegért átadta a krakkói Jagelló Egyetem Múzeumának. Ott áll a mai napig Andrzej Wajda Oscar-díja mellett. Egy másik történet is kötődik a díjhoz. Stockholmból hazautazva Szymborska félt a csomagokba tenni a medálokat. Ezért aztán rám bízta őket, én pedig a mellényzsebeimbe csúsztattam azokat. Ahogy mentem keresztül az ellenőrzési ponton, a fémérzékelő kapu beriasztott, és persze felszólítottak, hogy pakoljam ki a zsebeimet. Ahogy lazán kipakoltam a zsebeimből az irodalmi Nobel-díjakat, az őr egyből vigyázzba vágta magát és tisztelgett, és persze gyorsan át is engedtek.
– Azért az anekdoták átélésén túl, gondolom, a saját szakmai karrierjét is befolyásolta, hogy Szymborska titkára volt.
– Fontos hangsúlyozni, hogy a viszonyunkra nem illett a mester-tanítvány metafora. Már csak azért sem, mert én nem vagyok költő, és a vele való ismeretségemet sem használtam a tudományos karrierem építésében. Szerintem ezeknek a ténynek is köszönhető, hogy ilyen sokáig együtt tudtunk dolgozni. Az irodalomnak azon a területén alkotok – a gyerekirodalomról van szó –, amivel Szymborska nem foglalkozott. Mégis, így évekkel a halála után egyértelmű számomra, hogy milyen komoly befolyást gyakorolt a nyelvhasználatomra. Költőként különös érzéke volt ahhoz, hogy felismerje a hétköznapi nyelv mélyén rejtőző különlegességeket. Ez a sajátos látásmód köszön vissza a kiállításon látható kollázsaiban is, amik általában két, önmagukban egyáltalán nem különleges elemet párosítanak, amitől a végeredmény egészen szokatlan és meglepő lesz.
– Budapestnek is nagyon komoly irodalmi hagyománya van, de még nálunk is szokatlan az a szoros viszony, ami Krakkó és Szymborska személye között kialakult.
– Nem tudom, hogy tényleg ennyire erős kapcsolatról van-e szó, de örülnék, ha így lenne. Krakkó tavaly nyerte el az Irodalom Városa címet az UNESCO-tól, és ebben valószínűleg Szymborska is szerepet játszott. Viszont nehéz lenne találni olyan konkrét verset a művei között, ami erről a városról, vagy akár csak Lengyelországról szólna, szemben sok más lengyel költővel. Mindig is úgy gondolta, hogy az ő hazája a nyelv. A döntés azonban, hogy a Wislawa Szymborska Alapítvány Krakkóban működik, és a tevékenysége is a városra irányul, természetesen nem véletlen. Ugyanakkor szintén nehéz olyan konkrét helyet említeni, ami egyértelműen hozzá kötődik Krakkóban. A legkülönfélébb helyeken lakott, a ronda panellakást is beleértve, ezért sokkal inkább fontos az a belső világ, amit teremtett, és aminek a lenyomatai a Budapesten most megtekinthető kollázsok is. Halálának egyéves évfordulójára időzítve a krakkói Nemzeti Múzeummal közösen egy különös kiállítást rendeztünk 2012 elején, ami a Szymborska fiókja címet viseli, ami azoknak a tárgyaknak a segítségével mesél a privát életéről, amik élete nagy részében körbevették. Számomra is meglepő módon ez a kiállítás nagyon népszerű mindmáig.
– Szymborska egy meglehetősen régimódi hagyományt is ápolt, hiszen ha jól tudom, az otthona egyfajta irodalmi szalonként is működött.
– Megvoltak a városban a maga kedvenc éttermei és kávézói, de igazság szerint ezekben nem érezte magát igazán biztonságban. Nem szerette, ha valaki felismerte, és az sem számított kivételesnek, hogyha mondjuk egy kissé italos munkás szólt be neki. Valóban azt lehet mondani, hogy folytatta az irodalmi szalonok hagyományát, de azért meglehetősen modern körülmények között. Legtöbbször például pizzát rendelt, és azt fogyasztották a vendégek. Ezeknek a vacsoráknak általában volt egy kijelölt, politikai vagy kulturális, témája. Ő pedig azt élvezte igazán, hogy vezetheti ezeket a beszélgetéseket, ezért sem hívott meg egyszerre sok vendéget. A hetvenes években sokat utazott külföldre, bár nem sok pénze volt. Ezért aztán mindenféle apróságokat, furcsa tárgyakat vett emlékbe az utazásokról, amiket azután tombola keretében, demokratikusan osztott szét ezeken az esteken.
– A kollázsai alapján kimondottan komoly érzéke volt a képzőművészethez is, de ez a karrierje furcsa módon főként a halála óta eltelt időszakban vált igazán láthatóvá. Hogyan lett belőle kollázsművész?
– Szymborska már a gimnáziumi évei végén felkérést kapott könyvillusztrálásra. Jelenlegi ismereteink szerint összesen két könyvet illusztrált, ebből az egyik egy gyerekkönyv, a másik egy angol gyakorlófüzet a háború idejéből. A kollázsok története a hatvanas években kezdődött, amikor Szymborska elégedetlenül szembesült azzal, hogy milyen gyér a kínálat képeslapokból a szocialista Lengyelország boltjaiban. Ezért aztán maga kezdte el őket gyártani, és ezeket valóban képeslapként használva küldte el rajtuk jókívánságait az ismerőseinek. Élete utolsó éveiben magam is láthattam, hogyan készültek ezek a kollázsok. Évente egyszer pár napon keresztül az egész lakása tele volt szórva újságkivágásokkal, mindenkinek megüzente, hogy most rövid ideig művész lesz, ezért ne zavarják, majd ezt követően gólyaként járkált a szétszórt nyersanyagok között, és hol egy feliratot, hogy egy képet csípett fel, hogy aztán egyetlen lapra ragassza őket. Egyik alkalommal engem is felhívott azzal, hogy „Rusinek úr, van önnek olyan képe, amin sivatag látható?”. „Szerintem van” – feleltem. „Helyes – válaszolta –, mert van egy »fürödni tilos« feliratom, és nagyon kellene hozzá egy ilyen kép.” Egyébként többen is akadtak, akik megpróbáltak az övéihez hasonló kollázsokat készíteni, de véleményem szerint sikertelenül, ahogy a költészetének sem akadt követője.
– Viszont tagadhatatlan a rokonság a Monty Python híres animációnak világával.
– Valóban, a szürrealizmus mellett Terry Gilliam munkássága volt hatással Szymborska kollázsaira. Igaz, csak viszonylag későn találkozott vele, mivel Lengyelországban a Monty Python filmjeit csak a hetvenes évek legvégén kezdték bemutatni. Mindig egy gyermek csodálkozásával és kíváncsiságával közelített ezekhez a munkákhoz és tényleg őszintén izgatta, hogy milyen hatása van annak például, ha Marilyn Monroe-t hirtelen kövér lábakkal látjuk az eredetiek helyett.
– Ön szerényen hallgat a saját írói munkásságáról, pedig a gyerekkönyvei igencsak népszerűek. Sőt, ha jól tudom, írt egy könyvet a gyerekek számára arról, hogyan is kell káromkodni. Felelős magatartás ez egy kétgyerekes apától?
– Nem szerénykedésről van szó, és az is igaz, hogy szert tettem mostanra némi népszerűségre. Ez azért jó, mert így bekerülhettem egy népszerű reggeli tévéműsor kulturális rovatába is, ami jó lehetőség arra, hogy az olvasást népszerűsítsem. Ami pedig a káromkodást illeti, annak működésével természetesen teljesen tisztában vannak a gyerekek, ez inkább amolyan ironikus retorikai fogás, hogy olyan szemmel nézzünk bizonyos csúnya és agyonhasznált szavakra, mintha most akarnánk meghatározni őket először tudományosan. Ez egyfajta ártatlan játék a nyelvvel.
