Jogos volt a taps Mundruczó filmjének Cannes-ban

Nagy érdeklődés, megoszló vélemények – a nyakkendős kutyafőhős aratta a legnagyobb sikert.

Szikrázó napsütésben és nyári melegben került sor szombaton a cannes-i fesztivál Un certain regard című versenyprogramjában Mundruczó Kornél Fehér isten című filmjének világpremierjére. A filmet megelőző várakozást tovább fokozta, hogy vagy technikai átállás, vagy még inkább szándékos marketingfogás eredményeképp a Fehér isten előtti beengedést a végletekig elhúzták.

Ennek több előnye is volt: egyrészt az ember hallhatta a körülötte állókat, s örömmel konstatálta, hogy értő közönség várakozik a kordonoknál, Mundruczó neve mellett sokan ismételgették a Deltát és Tóth Orsit is. Amikor megérkezett a film főszereplő kutyája, Hágen, kattogtak a fényképezőgépek és a mobilok, kézzelfoghatóvá vált a mondás, hogy kisgyerekkel és kutyával bármit el lehet adni – a Fehér istenben pedig mindkettőből kijutott. Aztán egy idő után mind türelmetlenebbek lettek az emberek, mert bár a feltorlódott tömeget biztosan jó volt a lépcsősor tetejéről fényképezni, de a tikkasztó melegben összezsúfolódott – és egy idő után az autóutat is elálló – tömeg nehezen viselte a meleget. Aztán felhangzott Liszt Magyar rapszódiája, s a koreográfia szerint ekkor kezdődhetett a bevonulás.

A főszereplő Psotta Zsófia (Lili), Hágen, a kutya és a rendező, Mundruczó Kornél

Fotó: afpeuropress

A nézőtéren szokatlanul sok magyar szó volt hallható, a film színpadra is felvonuló stábja mellett többek között Andrew G. Vajna filmszakmáért felelős kormánybiztos, Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója és Pusztai Ferenc producer is feltűnt a közönség soraiban. Ováció fogadta a film előtti gesztust, amelyben Mundruczó Jancsó Miklósnak ajánlotta a filmjét, bár utóbb kiderült, Jancsó stílusa nem köszön vissza a Fehér istenben. A kétórás alkotás egy kislány és kutyája barátságáról, elszakadásukról, majd újra egymásra találásáról szól, amelyben aránytalanul váltakoznak a lány családi konfliktusainak és a kutya vándorlásának és küzdelmeinek jelenetei.

A disztópia szerint a ki nem jelölt és tárgyi környezettel sem meghatározott jövőben a korcsokat a gazdáknak regisztrálni, valamint utánuk adót fizetni kell, ellenkező esetben beszolgáltatás vár rájuk. Ennek a regisztrációnak az elmaradása, valamint a vasárnapi apuka kutyával szembeni dacának az eredménye a főszereplő állat kicsapása és kanosszája. A Fehér isten másfél óráig zaklatott kézikamerával a kislány szenvedését ábrázolja, valamint még inkább a rossz kezekbe került kutya harci ebbé változását – Thúróczy Szabolcs kegyetlen doppingmódszereivel, valamint emlékezetes alakításával – követhetjük nyomon. Közben visszatérő elemként hangzik fel Liszt Magyar rapszódiája, amelynek hangulatkeltő- és motívumszerepén túl végül dramaturgiai funkciója is lesz.

Mundruczó filmjében számos lenyűgöző megoldás látható, 200 kutya szaladgálása a lezárt fővárosban például nyilvánvaló látványosság. Kár, hogy a kutyák emberek elleni lázadására csak az utolsó 25 percben kerül sor, bosszújuk indokolatlanul véres és expliciten ábrázolt – megkérdőjelezve a rendező által említett ifjúsági film jelzőt, s inkább a korhatáros horrort használva –, és bár a rendező számos műfaji megoldást bevet és derekasan adja vissza a tőle eddig szokatlan stílusjegyeket, azok alkalmanként rémisztés helyett inkább nevetést váltottak ki a nézőből.

A Fehér isten egyenetlen film, nyilvánvaló kritikai attitűddel, helyes kislánnyal és a kétségtelenül remekül idomított, irányított kutyafalkával. A vetítés után a Variety mellettem helyet foglaló kritikusához, Alissa Simonhoz fordultam, aki a vége főcím alatt úgy fogalmazott, zseniális a film, bár azt még nem tudja megfogalmazni, hogy miért is tetszett neki. A The Hollywood Reporter kritikája is elsősorban a kutyás jeleneteket és a szimbolikus áthallásokat méltatja, problémásnak tartva ugyanakkor a félelmetesség félresiklását, a hosszúra nyúlt játékidőt és az erőtlen kivitelezést. Az mégis minden magyart nagy örömmel tölthetett el, hogy nemcsak Mundruczó cannes-i múltja, hanem új filmjének értékei miatt is fogadta taps a Fehér istent a vetítés végén.

Eközben a cannes-i versenyprogramban egy három és fél órás török filmről zengnek ódát a kritikusok. A Winter Sleep esetében senki nem beszélt túl hosszú játékidőről, a lenyűgöző anatóliai környezetben, Csehov-alapokon nyugvó dráma a kortárs Törökország és az iszlám valamennyi kételyét, ellentmondásosságát és konfliktusát összegyűjtötte, amelyet kiváló csokorban nyújtott át a cannes-i kedvenc Nuri Bilge Ceylan. Továbbra is favorit és az Arany Pálma jelenleg toronymagas esélyese a fantasztikusan kivitelezett török dráma.