– Napjainkban, amikor sokak szemében a nyelvtan leginkább csak szükséges rosszként áll az irodalom mellett, egyre nehezebb elképzelni, miként válik valakiből a nyelvészet, a nyelvművelés iránt elkötelezett pedagógus.
– Gál Sándor felvidéki költőnk írta le egyszer, hogy a szülőföld átváltozik bennünk egy belső tájjá, vagyis a szűkebb pátriának nagy szerepe van életünk alakulásában. Szüleim nem tartoztak az értelmiségi réteghez, de a közeg, amelyben felnőttem, Tokaj-Hegyalja, benne Olaszliszka meghatározó volt. Az iskolában sokszor hallottuk a tanárainktól, hogy ahol élünk, az Kazinczy, Kossuth és a Rákócziak földje, ez pedig büszkévé teszi az embert. Gimnáziumba Sárospatakra kerültem. Amikor megálltam az ottani nagykönyvtár lépcsőinél, arra gondoltam, ezeket a fokokat az ország nagyságai koptatták néhány száz évvel ezelőtt. Egy ilyen környezet hatással van az emberre. Kollégiumba kerültem, így csak öt-hathetente járhattam haza. Ennek egyenes következménye lett, hogy rengeteg időt töltöttem Patakon, elsősorban a nagykönyvtárban. A szabadidő értelmes kihasználása végett indultam az első Kazinczy-versenyemen is. S hogy ez sikerélménnyel járt – eljutottam a győri országos döntőre, és ott érmes lettem –, szintén befolyásolt a döntésemben. A Győrben eltöltött három nap elkötelezetté tett a nyelvművelés iránt. Ott találkoztam Péchy Blanka művésznővel, aki létrehozta a Kazinczy-díj Alapítványt, Deme László nyelvészprofesszorral és Z. Szabó Lászlóval, a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium tanárával, ezek a példák is meghatározónak bizonyultak. Valahol itt keresendő a pályaválasztásom oka.
– A Kazinczy-versenyről egyenes út vezetett a katedrához?
– Az egyetem és azt megelőzően a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola sem vette el a kedvem a nyelvészettől, a nyelvműveléstől, sőt. Nem lettem ugyan nyelvész, mert a „kétkeziség” sokkal jobban vonzott. Egy Tiszaladányban eltöltött év után nem is volt kérdés, hogy nekem tanítanom kell. Egy gép- és gyorsíró-szakiskolában helyezkedtem el, ahol olyan lányokat tanítottam, akik még a jobb szakmunkásképzőbe sem kerültek be, vagyis nem kellettek senkinek. Ez komoly kihívást jelentett. Tizenhat évet töltöttem abban az iskolában, amely közben szakközépiskolává is alakult. Itt indítottam el azokat az anyanyelvi versenyeket, amelyeknek korábban, még tanulóként résztvevője lehettem: Édes anyanyelvünk verseny, versmondó verseny, prózamondó verseny, helyesírási verseny, illemtani vetélkedő. Ősztől nyárig minden hónapra jutott egy. Később anyanyelvi klubfoglalkozásokat szerveztem, neves nyelvészeket kértem fel előadást tartani. Az úgynevezett Radnai Klubba különféle foglalkozású embereket hívtam: katolikus papot, csillagászt, sportolót, színművészt, akik példát, mintát adhattak a tanulóknak. Ezek a gyerekek nem is kallódtak el, legtöbbjük tisztességes felnőtté vált, többük főiskolát, egyetemet végzett. Az anyanyelv, amelyet birtoklunk, az egyik legnagyobb kincsünk; ennek fontosságára felhívni a figyelmet a legszebb feladat. Egy jó tanár sok mindenre, értelmes elfoglaltságokra rá tudja venni a fogékony gyerekeket. Ha megvan a kellő motiváció, ha megvan a megfelelő kapcsolat, még ma is sok mindent el lehet érni a tanulóknál.
Kerekes Barnabás
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
– Gyakran hallani, hogy felgyorsult, megváltozott a világ. Mennyiben változik a nyelv a használat tükrében, és hogyan látja a mai fiatalok viszonyát a nyelvhez?
– Nemcsak az anyanyelvhez való viszonyban, hanem a nyelvi magatartásban is elég jelentős változást érzékelek. A gyerekek jó részének gondjai vannak például a köszönéssel, a megszólítással, a magatartás- és érintkezéskultúra különféle területeivel. Emellett mindenhonnan ömlik ránk a trágárság, vagy elég csak a mobiltelefon-beszélgetések fogyatékosságaira gondolnunk. Mindenki mindenféle gátlás nélkül beszél az utcán, tömegközlekedési eszközön, bárhol, akár a magánéletéről is. De megemlíthetjük az SMS-nyelvet is. Mindenki rövidít, szóban sokszor nyeglén odaveti a szavakat, mintha csak üzenetet írna. Amikor a Mézga család című sorozatban Mézga Géza és MZ/X beszélgetéséhez fordítógépre volt szükség, jókat derültünk rajta, hogy nem értik egymás nyelvét. Ehhez mára már egészen közel kerültünk. És ahogy a fogalmaink kezdenek átalakulni, úgy a viselkedésünk is megváltozik. Néhány évvel ezelőtt az Édes anyanyelvünk verseny egyik döntőjén szakközépiskolák diákjainak tettem fel a kérdést: mi a különbség szabadság és szabadosság között. A szabadság fogalmára azt válaszolták, hogy amikor mindent megtehetnek anélkül, hogy bárki rájuk szólna. A szabadosság jelentéséről fogalmuk sem volt. A kérdés ezek után az, hogy a napi gyakorlatban, hétköznapi életben van-e különbség számukra a szabadság és szabadosság között. Elfogadják-e a társadalom írott és íratlan szabályait a mindennapokban?
– Mindezek alapján úgy tűnik, veszélybe került a magyar nyelv.
– Pontosítanám: nem a nyelv van veszélyben, hanem a használat és főként a használói. Kérdés, hogy mit kezdünk azzal a közel egymilliós szókinccsel, meg a szabályrendszerünkkel, amely szinte egyedülállóan gazdaggá teszi az anyanyelvünket. A leegyszerűsített kommunikáció sémákhoz vezet, ez pedig minden téren jelentkező sekélyességet eredményez. És a legnagyobb baj a felelősségérzet hiánya, az emberek jelentős részét nem is érdekli az anyanyelve. Nem értik, hogy mivel jár az emberek közötti kommunikáció változása. Kétségbeesés nincs bennem, csupán szomorúság. Ugyanakkor a különféle anyanyelvi táborokban, versenyeken ott vannak azok a fiatalok, akiknek van bátorságuk szembemenni a divatos társadalmi jelenségekkel, akik képesek önmagukat megőrizni, akik mernek jó emberré válni. Annak ellenére, hogy azt látjuk, sokszor a szélhámosságnak, az erőszakosságnak van eredménye, úgy érzem, jónak lenni, embernek maradni hosszú távon ma is kifizetődő. Ha tisztességes, világos értékrendszert sikerül kialakítanunk magunknak, körülöttünk történhet bármi, minden esetben megtaláljuk a helyünket, és megmaradunk embernek.
– És mi vár a nyelvművelésre, a nyelvművelőkre? Komoly támadások érték, érik önöket nyelvészek részéről, mondván, a nyelvművelés áltudomány, semmi szükség rá.
– Nem értem, hogy egyes nyelvészek miért támadják a nyelvművelést, ráadásul elképzelhetetlen indulattal. Visszatérve a korábban említett erkölcsi címkékhez: ha egy nyelvész tudós mer nyelvművelő lenni, és az anyanyelvével foglalkozni, amelyre még másként is tekint, mint a többi nyelvre, akkor miért kell őt a „szellemi alvilág álnyelvész szélhámosának” kikiáltani? Az anyanyelvünkkel együtt egy szemléletmódot is elsajátítunk, nemcsak arról van szó, hogy egy bizonyos nyelv jeleivel megnevezek valamit, de annak a népnek a szemléletét is átveszem, amelynek tagja vagyok. Vajon miért baj az, ha a nyelvi szabályok szerint leírt elemeket megpróbáljuk elfogadtatni a társadalommal? Miért baj, hogy a jobb megértés kedvéért ajánlunk egy jobb változatot? Ezek a viták egyébként világszemléletbeli különbségekben gyökereznek. Akik a nyelvművelést elfogadják, úgy fogják fel a magyar nyelvet, mint egy kertet. Ezt gondozni kell, a gyomokat időnként ki kell irtani. Többen amellett érvelnek, hogy nincs szükség nyelvi normára, mert annyi norma van, ahány ember. Bizonyosak lehetünk ebben? Vajon ők a saját családjukban, a gyerekeik beszédében kiigazítják-e a nyelvi hibákat? Különös ez. Ha ennyire kevesen vannak amúgy is, akik a nyelvvel való foglalatoskodást fontosnak tartják, elég nagy baj, hogy közöttük ekkora megosztottság mutatkozik. Legalább nekünk érdemes volna összefognunk. Ugyanilyen fontos kérdés, hogy vajon ha a másik nem ért velem egyet, akkor azt bele kell-e taposni a betonba, csak mert más a véleménye? Ha valakik éppen a sokszínűség fontosságát hangoztatják, akkor miért nem fogadják el, hogy létezik sokszínűség? A másik ember tisztelete is azt diktálja, hogy meghallgassam, legfeljebb a végén megállapítom, hogy továbbra is eltérő a véleményünk. A nyelvművelő mozgalomban sok különféle szemléletű ember fér meg egymás mellett békében. Ez akár még mintaként is szolgálhat. És a békesség nem jelent megalkuvást, hiszen a saját véleményéhez mindenki ragaszkodik, annak hangot is ad, ám ennek meg kell találni a megfelelő formáját.
