Miért fizetett Magyarország a Seuso-kincsért?

A The Art Newspaper ismertette Baán László álláspontját is Seuso-ügyben.

A múltban három ország nyújtott be keresetet a Seuso-kincs iránt, de Magyarország szempontjából minden rendelkezésre álló információ azt a tényt látszik megerősíteni, hogy a kincset az 1970-es években a Balaton környékén folytatott illegális ásatások során fedezték fel.

Ennek fontos bizonyítéka például az egyik műkincsen, az úgynevezett vadásztálon olvasható felirat, amely a Balaton latin elnevezésére utal (Pelso), valamint a kincset elsőként, még a római korban elrejtő család neve (Seuso).

Magyarország mindig is sajátjaként tekintett a teljes Seuso-kincsre, és sosem fogadta el azt a feltételezést, hogy az ezüstkészlet bármely más ország tulajdona lehet.

A magyar jogszabályok szerint a Magyarország területén felfedezett régészeti leletek kivétel nélkül az állam tulajdonát képezik.

Magyarország mindig kitartott azon álláspontja mellett, hogy a Seuso-kincset illegális módon ásták ki és vitték ki az országból, így a kincs további birtokosai e tekintetben nem támaszthatnak valós jogi követelést. Magyarország a kezdetektől a kincs visszaszerzésére, minden egyes darab repatriálására törekedett.

Az a tény, hogy az Egyesült Királyság illetékes hatósága a visszaszerzési megállapodás alapján feltétel nélküli engedélyt adott a Seuso-kincs darabjainak Magyarországra történő kivitelére, közvetlen bizonyítéka annak, hogy az angolok Magyarország műtárgyak iránti követelését hallgatólagosan elismerik.

Bár Magyarország több évtizede próbálja visszaszerezni a Seuso-kincset, a magyar szakértőknek eddig nem nyílt lehetőségük a kincs darabjainak közvetlen vizsgálatára. Most, hogy a kincs részben visszakerült hozzánk, tanulmányozhatóvá vált és reméljük, közvetlen bizonyítékot szolgáltathatunk arra, hogy valóban magyar földből ásták ki – még akkor is, ha negyven év után erre csekély esély mutatkozik.

Magyarország a megegyezéses megoldást előnyben részesítve ellentételezésként 15 millió eurót fizetett a hét repatriált műtárgy eddigi birtokosának. Igaz, ez az összeg jóval alacsonyabb, mint a tárgyak becsült piaci értéke, megszerzésük semmiképp nem nevezhető vételi ügyletnek.

Magyarország ugyanis soha nem mondott le a kincsek tulajdonjogáról.

De mivel jelen esetben üzleti tranzakcióról volt szó, reálisan nézve nem várhattuk el, hogy a kincs darabjaival kapcsolatban birtokjoggal rendelkező fél ezen jogát ellentételezés, azaz költségei megtérítése nélkül feladja. Véleményünk szerint a visszaszerzési megállapodás kölcsönösen előnyös mind a magyar, mind a korábbi birtokos számára.

Miután a Seuso-kincs nyolc darabja (hét ezüsttárgy és a rézüst, amelyben elrejtették) visszakerült hazánkba, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy nyilvánosan is kiállítjuk őket – erre Angliában sosem nyílt lehetőség.

Jelenleg a hazatért darabok az Országházban tekinthetők meg, amely jelképezi a pártok között a kincs repatriálásával kapcsolatban mindig is létező konszenzust. A műtárgyak szakértői vizsgálatokat követően a nemzeti múzeumunkban kerülnek elhelyezésre, és ezáltal elérhetővé válnak a szakemberek és a látogatók számára egyaránt.