– Tarr Bélával is dolgozott. Milyen volt vele a közös munka?
– Tarr Béla filmjeiben színészként szerepeltem. Így nem beszélhetünk közös munkáról abban az értelemben, ahogy Szabó Istvánnal kapcsolatban említettem. Béla kiválasztott a szerepre, én csupán annyiban vettem részt a munkában, hogy igyekeztem lerövidíteni a szövegemet, ahol ez lehetséges volt és ahol ő is helyénvalónak találta. Bíztam benne, tudtam, ha kiválasztott, annak oka van. A felvételek alkalmával, mire rádöbbentem, hogy ehhez a feladathoz született színészre lenne szükség, már vége is volt a jelenetnek. Természetesen működött minden.
Mindannyian a tenger emlékei vagyunk
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a Magyar NemzetDobai Péter Kossuth-díjas költő hajózásról, filmekről, besúgókról és Róma megannyi világáról mesélt lapunknak.
– A különféle műfajok – vers, próza, film – között létezik hierarchia?
– A gondolkodás más dimenziói jelennek meg a versben, a prózában és a filmen. Nem más műfajok ezek, sokkal inkább más lehetőségek. Filmet rendezni látszólag összetettebb alkotásfolyamat, mint megteremteni egy alanyi költészetet és azon keresztül kifejezni saját magunkat. Nagyobb a bukás kockázata, és persze a nyereség esélye is, hiszen az üzenet sokkal több emberhez eljut. Mint például a Mephisto, vagy a Büntetőexpedíció esetében, amelyek bejárták a világot. Pier Paolo Pasolini mondta, a film arra ad lehetőséget, hogy a valóságot magával a valósággal ábrázoljuk.
– Róma iránti vonzalmáról tanúskodik a Latin lélegzet című, Máté Máriával közösen készített kötete. Mit jelent az örök város az ön számára?
– Róma majdnem olyan számomra, mint a tenger. Sok gyönyörű városa van a világnak, ám Rómának sok világa van. A befejezett részletek itt szinte az embertől függetlenül állnak össze egy befejezhetetlen egésszé. És az a rejtélyes erő, amely a részletekből megteremti a magasabb egészet, a tanúbizonyság arra, hogy előttünk emberek éltek ezen a földön, akiket már sosem látunk viszont, de Rómában nyomot, sőt üzenetet hagytak: az érzékiségben, a szépségben, a romlásban. Az ókori emlékek láttán úgy érzem, a romok most, a szemünk előtt épülnek, nem voltak valaha, hanem lettek hirtelen, és lesznek örökké, hogy beváltsák a csodát. Persze ezek romok, minden repedezik, minden múlik: a szépség elvesztésével riogat, ám mindeközben ott a keletkezés, a folyamatos születés is bennük. Ez örök honvágyat kelt bennem Róma iránt.
– Róma és a latin kultúra szerepe meghatározó. Mint írta, ez a köldökzsinór, amely Magyarországot Európához köti. Mennyire érzi erősnek a magyar költészeti hagyomány hatását a művészetében?
– A magyar nyelv és a magyar költészet meghatározta a gondolkodásomat, nyitva tartott a világ felé. Kevés ilyen erős költészet létezik. Ennek persze az is az ára, hogy gyakorlatilag lefordíthatatlan. Az üzenet talán közvetíthető, de a valódi gondolat sosem megy át, hiszen az elszakíthatatlanul szoros szálakkal kötődik a nyelvhez. Ész, szív, fájdalom, emlék: kiszakíthatatlanok a magyar nyelvből.
– 2010-ben megjelent Fedőneve: szocializmus című könyvében Gervai András mások mellett önt is azzal vádolta, hogy beszervezett ügynökként írt jelentéseket a környezetéről. Egy rövid nyílt levélváltást követően az ügy hamar eltűnt a nyilvánosság elől. Mi történt azóta?
– A könyv megjelenése után sokáig fontolgattam, hogy beperelem a szerzőt. Tudniillik sosem jelentettem senkiről és semmiről. Mint sokaknak, nekem is csupán annyi közöm volt a BM-hez, hogy megpróbáltak a maguk soraiba vonni, ám elég hamar tudomásul vették, hogy én nem leszek alkalmas erre a feladatra. Szőnyei Tamás Titkos írás című könyvében olvasható a hivatalos irat is, amely szerint én hírszerzésre alkalmatlan voltam. Meggyőződésem, hogy személyes bosszú vezette Gervai Andrást. A rágalmazás azonban nagyon veszélyes fegyver, hiszen hiába bizonyítom az igazságot, a rágalom rágalom marad, lásd Szókratész örök tanúságú esetét. Ha gyengébb lettem volna, minden bizonnyal tönkretesz az alaptalan vádaskodás, én azonban bíztam életem, hovatartozásom, világnézetem makulátlanságában.
– Munkásságát, amennyiben szóba kerül, kellő tisztelettel emlegetik az irodalmárok és a pályatársak, legtöbbször azonban kívülállóként hivatkoznak önre, mintha sehová sem tudnák besorolni. Szándékosan kerüli a szekértáborokat?
– Nem tartozom sem a népi-nemzeti, sem az urbánus irodalmi körökhöz, és ők sem tartanak rám igényt. A kettő között nehéz felmutatni egy olyan identitást, amelyre én mégis büszke lehetek. Az identitást magunk hozzuk létre és magunkban kell fenntartani. Hogy mennyire vesszük a fáradságot, hogy ezt másoknak is megmutassuk, rajtunk áll. Ezt persze úgyis megtehetem, hogy közben nem kötelezem el magam sehova. Ám az identitás saját erőből való fenntartása rendkívül nehéz és magányos dolog. Néha az ember mások karjába dőlve elfeledkezne a gondjairól, történetéről, saját magáról. Jó lenne időnként átadni a terhet, erre azonban nincs lehetőség. Közeledésre és barátságra nem nagyon látok esélyt, de mégis annak reményében élek. A számomra megadatott barátságok a tengerészettel és az egyetemmel függnek össze, sajnos igaz barátaim egykor oly boldogító és bátorító körének nagy része mára csak a halál és emlékezetem távlatában érhető el számomra.
Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!
- Iratkozzon fel hírlevelünkre
- Csatlakozzon hozzánk Facebookon és Twitteren
- Kövesse csatornáinkat Instagrammon, Videán, YouTube-on és RSS-en



