Mennyire lehet feláldozni a szakmaiságot a reprezentáció oltárán? Erről folyt az első napon a legtöbb diszkusszió Cannes-ban, ahol a Grace – Monaco csillaga című szerda esti nyitófilmet kivétel nélkül mindenki lerántotta a tíz körméről. Még a legenyhébb kritikák is vacak tévéfilmnek titulálták a Nicole Kidman főszereplésével készült drámát, amely a monacói hercegnővé lett színésznő, Grace Kelly beilleszkedési nehézségeiről szól. A támadások mindegyike megalapozott, a film megtekintése valóban teljes időpocsékolásnak tűnt, s őszintén felmerült bennem a kérdés, hogy miképp lehetett a még teljesen félresiklott Dianánál is gyengébb filmet készíteni a biztató alapanyagból.
A fesztiváligazgató Gilles Jacob igyekezett megvédeni döntésüket, mondván, korábban is választottak már történelmi adaptációkat, ezúttal ráadásul a szomszédvárról, Monacóról szólt a film egy hazai filmrendező, Olivier Dahan készítésében, a vörös szőnyegen pedig olyan sztárok vonulhattak be, mint Kidman és Tim Roth. Arról ugyanakkor kevesebb szó esett, hogy a kimondottan Oscar-díjra szánt életrajzi mozi a produceri nyomás áldozata lett, s az első alkalommal hollywoodi színekben rendező Dahan a rá nehezedő pressziót szakmaisága feladásával igyekezett enyhíteni.
Nem sikerült a legjobban az elsőként vetített versenyfilm sem a játékfilmes mezőnyből, pedig nem egy elsőbálozó, hanem a brit Mike Leigh rendezte azt. A Mr. Turner az 1851-ben elhunyt nagyszerű brit festő életének utolsó éveiről szóló epikus tablófilm, amely látványában csak azért nem lett monumentális, mert ahhoz még a hollywoodi stúdióháttér sem adott elég pénzt a veterán rendezőnek. Leigh a főszerepre kedvenc színészét, Timothy Spallt választotta ki, aki többi társával együtt remekelt. Nem is a színészvezetés volt a gond a Mr. Turnerrel, sokkal inkább a túlzott pátosszal, az aránytalanul elnyúló, máskor felesleges jelenetekkel, valamint a Leigh-től korábban megszokott, koncentrált történetmesélés hiánya volt szembetűnő. Az elmúlásról szóló darab túlzottan szentimentális film lett, és nem is elsősorban a történelmi keret, hanem a lépték áll idegenül az angol kisrealista történetekkel világhírűvé vált rendezőnek, aki vélhetően kiszállt a komoly díjesélyesek közül.
Ott maradt viszont a Timbuktu című, szenvedélyes és szívhez szóló politikai dráma, amelynek Maliban élő gyerekes párja szélsőséges iszlamisták áldozatává válik, mert nem házasodtak össze Isten színe előtt.
A következő napokban az esélylatolgatások tekintetében tovább tisztul a kép, miután vetítik a legnagyobb esélyesnek beharangozott török filmet, a Winter Sleepet. A magyar szempontból legfontosabb eseményt, Mundruczó Kornél Fehér Istenének világpremierjét ma tartják a második számú versenyprogramban, az Un Certain Regard-ban.
