– Nemrég, a VII. Kaposvári Assitej Gyerek- és Ifjúsági Színházi Biennálén Üveghegy életműdíjjal tüntették ki. Nagyon komoly előzménye van ennek az elismerésnek.
– Megtiszteltetés ez a kitüntetés. A régi kaposvári színházi mentalitás meghatározta a gyerekekhez való viszonyomat. Amikor Zsámbéki Gábor Kaposvárra került, szembesült azzal, hogy mennyire nem érti a közönség a „jó színházat”. Csak régi ízléssel játszott zenés vígjátékokat, operetteket néztek szívesen. Zsámbéki ezért 1970-ben programot hirdetett: ha színházértő közönséget szeretnénk nevelni, akkor a legkisebbeknél kell elkezdeni. Olyan gyerekelőadásokat kell létrehoznunk, amelyek elvarázsolják a nézőket, fogságba ejtik őket, hogy soha többet ne akarjanak és ne is tudjanak színház nélkül élni. Sohasem „maradék rendezők”, gyenge vagy középszerű, kevéssé foglalkoztatott színészek vettek részt ezekben az előadásokban. A minőség volt a hívószó. Ennek a gondolatiságnak az első bemutatója az Ascher Tamás által rendezett Pinokkió lett Pauer Gyula látványvilágával, amelynek címszerepét én játszhattam. Az előadásra tizenöt évig nem volt bontási engedély, negyvenhat éves elmúltam, amikor utoljára eljátszhattam ezt az esendő fabábut. A sorozat folytatódott a Zsámbéki Gábor és Gazdag Gyula által rendezett A bűvös erdővel, majd eljátszhattam Micimackóból Malackát, a Május 35.-ben Konrádot. Végül jöttek az azóta híressé lett szinkronszerepeim: a Vuk, a Szaffi, a Kacsamesék három kiskacsája. Az utóbbi időkben sikeres lett Bartos Erika Bogyó és Babóca meséinek rajzfilm változata, amelyben nyolcvanöt szereplőnek adhattam én a hangját. Hosszú szünet után az Örkény Színházban újra játszhatok gyerekeknek, Bagossy László a Sötétben Látó Tündér szerepével ajándékozott meg. Ezzel az előadással annak idején Üveghegy fődíjat is nyertünk a Kaposvári Biennálén.
– Mennyire más hozzáállást követel meg a színésztől egy gyerekelőadás?
– Nem teszek különbséget a szerepeim között. A szerep és a rendező személye dönti el, hogy mekkora lelkesedéssel, kíváncsisággal állok egy-egy próbafolyamathoz. Persze egy gyerekelőadásnál harsányabb színekkel dolgozik a színész. A közlési szándék már az első mondatnál célt kell hogy érjen. Minden kimondott szónak magában kell hordoznia a jelentését, hangulatát, de a gyerekelőadásokban is kötelező ugyanolyan igazul, őszintén játszani, mint egy felnőtteknek szóló darabban.
– Közel öt évtizede van a pályán, eljátszhatta a színháztörténet legkülönbözőbb szerepeit. Volt olyan szerep, amelyhez nehezen talált utat?
– A nyolcvanas években Kaposváron Ascher Tamás rendezte Eugene Ionesco A kopasz énekesnő című abszurdját, amelyben Mrs. Smith szerepét osztotta rám. Ez már a sokadik közös munkánk volt, de nagyon idegen dolgot kért tőlem. Még azért is rám szólt, hogy ne úgy lépjek, mint egy Pinokkió. Sokáig kínlódtam azzal, hogy nem tudom eltalálni az ízlését. Egyszer előjátszotta nekem, hogy mit is szeretne látni, én ezt parodizálva visszajátszottam neki, de közben mégis létrejött a saját figurámhoz illő úri asszonyos játékstílus. Akkor nem gondoltam volna, de a szakmai életem egyik legnagyobb sikere lett. Előfordul, mikor úgy érzem, hogy vékony a szerep személyisége ahhoz, amit én a világról szeretnék közölni. Amikor ezeket a szerepeket játszom, a saját színházam vagy a rendező iránti rajongásból teljesítem a feladatot, de nem ezeken az estéken érzem azt, hogy ezért lettem színész.
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Mely szerepeiért rajongott?
– Csodálatos rendezőkkel csodálatos szerepeket játszhattam a pályám során. Próbálok kiragadni néhányat: Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdőjében Marianne, Csehov Ivanovjában Anna Petrovna, Brecht Szecsuáni jólélekjében Sen-te, Molnár Ferenc Liliomjában Julika, Weiss Marat halála című darabjában Charlotte Corday. Pályámnak fontos állomása a Katona József Színházban 1996-ban bemutatott Elnöknők című darab, amely kiérdemelte a legjobb előadás díját, partnereimmel, Csákányi Eszterrel és Szirtes Ágival mindhárman megkaptuk a legjobb női színésznek járó díjat is. Az Elnöknők ma már túl van a 250. előadáson. A most játszott szerepeimből a legnagyobb szerelem Örkény István Macskajátéka, amelyet Molnár Piroskával, Csomós Marival és Jordán Tamással közösen játszunk. Szeretném megemlíteni még a Vajda István által gyűjtött dokumentumanyagokból összeállított Pedig én jó anya voltam című monodrámát. Nyolc éve játszom az előadást, óriási csoda, hogy még mindig van rá igény, hisz nagyon kemény történetről van szó. Egy gyerekgyilkos anyjával készült riportok adják az előadás alapját. Vajda István nekem adta ezt az anyagot, első olvasáskor engem is fojtogatott a történet, ijedtemben betettem egy fiókba, ahol évekig pihent. Éreztem, hogy mindenképp szeretném ezt az anyát eljátszani, de csakis akkor, ha eljött az ideje. Egyszer Gárdos Péter a Pinceszínház művészeti vezetőjeként kért fel egy önálló estre. Én ezt az anyagot ajánlottam, ő pedig rögtön kitűzte a bemutató időpontját. Anger Zsolt segített abban, hogy ebből előadás születhessen. Bár a fiam lehetne, csodálatos dolgokat tudott a magányról, az öregségről, kiszolgáltatottságról, szeretetvágyról. Az anya azzal kínlódik, hogy nem tudja nem szeretni fiát, de megérteni sem képes brutális tetteit. Ezt a monodrámát játszottam Szegeden, a Csillag börtönben is, ahol nyolcvan gyilkosságért vagy gyilkossági kísérletért elítélt férfi ült velem szemben. Különös, szívszorító este volt. Később többoldalas leveleket kaptam a raboktól. Az egyikük azzal fejezte be a levelét: „olyan ajándékot kaptunk, amelyet amíg élünk, nem fogunk elfelejteni”.
– Többször nyilatkozta, hogy kivételezett helyzetben van pályatársaihoz képest.
– Amikor eljöttem Kaposvárról, úgy éreztem, szép lassan ki fogok kopni a pályáról, hiszen minél idősebb egy női színész, annál kevesebb szerep való neki. De a véletlenek másképp rendezték az életemet. Elmondhatatlanul hálás vagyok Mácsai Pálnak, aki leszerződtetett az Örkény Színházba. Idén már hetvenéves leszek, de még most is lázasan tudok rajongani azért a szellemi műhelymunkáért, amely ebben a társulatban folyik. Ugyanazt a szerelemet érzem a színház iránt, mint fiatalon. Nagyon nagy ajándék az élettől, hogy nem kellett megkeserednem.
– Úgy hírlik, az Örkény Színház büféjében tartja Kossuth-díját. Miért?
– Több mint húsz év úgy telt el a pályámon, hogy elkerültek a jelentősebb állami kitüntetések. Mostani igazgatóm, Mácsai Pál terjesztett fel erre a díjra. Úgy éreztem, ha nincs az Örkény Színház, akkor az én Kossuth-díjam sincs. Méltó helye van itt, hisz ez a díj közös.
– A Kaszás Attila-díjra is a társulat javasolta.
– Váratlanul ért a jelölés, mindig azt hittem, erre az elismerésre csak fiatalokat lehet választani. Furcsa ellentmondás, hogy a társulat talán a koromat is szerette volna ezen módon megbecsülni. Nagyon fontos, hogy a szakma saját magából képes választani. Az egymás iránti kíváncsiság, az egymás megbecsülésének kivételes pillanatai ezek.
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Keresztezték egymás pályáját Kaszás Attilával?
– A nyolcvanas években Egerben együtt játszottunk a Liliomfiban és a Tisztújításban. Később az élet úgy alakította, hogy Tolmár Tamás Zuhanás közben című filmjében dolgozhattunk együtt. Nem véletlen, hogy a díj megalapítói azt akarták, a szakma értékeit képviselje a róla elnevezett elismerés. Attila önzetlen, tiszta szívű ember volt, jó kolléga, nagyszerű színész. Oszlopa volt annak a társulatnak, ahova épp tartozott.
– Gyerekként idegenkedett a bohócoktól, de időközben ez megváltozott, ma már több mint ötszáz darabos bohócgyűjteménye van. Mit szeretett meg ezekben az alakokban?
– Kislány koromban bosszantottak a bohócok, úgy éreztem, csak húzzák az időt, azért hülyéskednek, hogy addig kitakarítsák a porondot. De aztán megismerhettem Chaplint és azt a fajta bohócságot, ahogyan a pórul járó kisembert megjelenítette. Fellini 8½ című filmjében letaglózott a bohócok bevonulásának jelenete. Ott éreztem meg, hogy a bohócság fogalom, életszemlélet. A legcsodálatosabb színészek általában nagyon jó bohócok is voltak. Egészen mesebeli ízlésvilággal, fantáziával és érzékenységgel éltek és alázattal adták oda magukat egy-egy ügynek.
– Önmagát bohócnak tartja?
– Reménykedem benne. Amikor úgy hallom, hogy a nézők egy előadás végén nemcsak egyszerűen tapsolnak, hanem verik a tenyerüket, mert azt akarják, hogy hallatsszon, ünnepelik a színészt, olyankor úgy érzem, talán sikerült jó bohócnak lennem.
