A bejárattal szemben terített asztal fogadta a látogatókat Polgár Rózsa emlékezetes műcsarnoki kiállításán. A sötét padlódeszkák perspektivikusan távolba futó vonalai elvesztek a földig lógó asztalterítő alatt, irányukat az asztal lapján mutatták-ismételték a textília hajtáséleinek egymáshoz közeledő csíkjai, amelyek szilárd, ha úgy tetszik, fegyelmező raszterrendszert képeztek a magasból alászálló felhők számára. Az élek találkozási pontjánál maga az abrosz hirtelen megcsavarodott, s mintegy maga is felhővé válva szállt-lebegett föl a magasba.
Oda, ahonnan immár Polgár Rózsa, a kortárs magyar kárpitművészet meghatározó jelentőségű képviselője szemléli a világot, a művészetet, a szakmai vitákat a kortárs magyar textil különböző műfajairól. Tőle a vita távol állt, a szüntelen munka embere volt. Az egyike volt azoknak, akiknek köszönhetően a hatvanas-hetvenes évek újításai beépültek a közfelfogás szerint a tradicionális műfajok közé sorolt kárpitművészetbe, olyannyira, hogy bizonyos pontokon maga a kárpit is a művészi kísérletezés terepévé vált. Művészete a kilencvenes években éppen a benne felvetődő művészi-morális problémák mélysége-összetettsége miatt került a figyelem középpontjába, azért, mert elszakíthatatlanul eggyé vált műveiben a művészet belső, anyaghasználattal, kompozíciós megoldásokkal, az alapformákkal kapcsolatos problémáinak kutatása és az ezredforduló emberének alap-, illetve sorskérdéseire adható feleletek keresése. Ahogyan az ég és a föld, a testtelen és a megfogható ért össze a Terítés című alkotásnál, úgy érzékelhető ez az állapot az 1992-ben készült Szövött metafora című Polgár-mű szemlélése közben. E munkán a szövött kendő vetülékszálai az eget és a vizek világát kapcsolják össze, s az egymáshoz hasonló két árnyalat összeolvadásából létrejövő harmadik árnyalatok gazdagsága azt jelzi: a hagyományosan a dekoratív műfajok közé sorolt szövött kárpit világában minden lehetséges.
Polgár Rózsának köszönhetően a kárpit, ez a látszólag az egyéni sors fordulataitól távol álló műfaj meglehetősen személyes jellegűvé vált. Egyrészt abban az értelemben, hogy munkáin keresztül egyéni élete, a családi és a tágabb értelemben vett közösség sorsa szempontjából döntő jelentőségű mozzanatokkal szembesülhetünk, másrészt abban az értelemben, hogy a hűvös tárgyiasság számos művénél társul a vallomásos jelleggel, lírai tartalommal, mégpedig oly módon, hogy a mű érzelmi telítettsége és tárgyszerű megjelenése között mindig az anyag, az anyag megmunkálásának törvényszerűségei közvetítenek. Egyszerre fedezett föl párhuzamos utakat, miközben a textília formálásának, az anyagban rejlő lehetőségek kibontásának módjait kutatta, egyre mélyebben hatolt a dantei értelemben vett „emberélet” útját övező rengetegben is.
Művei egyszerre mutatják meg az anyag, a szövött kárpit immanens szépségeit, s a legáltalánosabb érvénnyel fogalmazák meg mindazt, amit az alkotó ember és művészet, egyén és közösség, nép és táj kapcsolatáról elmondani lehetséges. A kettő között megoldások széles, ám a kiindulópontot, alapjellemzőket illetően mindig azonos hangfekvésben maradó skálája. Művészetének lényegét talán a Tisztelet Ferenczy Noéminek című 1990-es alkotással jellemezhetjük a legjobban. Mégpedig azért, mert ebben úgy idéződik meg a szövött kárpit magyar művészetének legnagyobb egyénisége, hogy a portrészerű hűségen túl művészetének lényegét, az anyag szépségének legtömörebb módon való, legadekvátabb eszközökkel való megmutatását is érezteti a mű. A látszólag visszafogott színvilág a tónusok igen gazdag együtteséből épül, s formálja meg a háttérrel, a készülő kárpittal tökéletesen eggyé váló alkotó alakját.
Ez az a gazdagság, amely a Fontos kis kendő (1985) csomóra kötött nemzetiszínű sarkában éppen úgy benne van, mint Polgár egyik legkorábbi sikerének nevezhető Katonatakaróban (1980), amelynek golyó sértette durva felületében egy egész sorsdráma rejlik. A Szabadság (1999) attételesen, de félre nem érthetően megidézi az 1956-os forradalom drámáját s azt az igen összetett viszonyrendszert, amelyet a határok megnyílása a szabadság értékeivel szemben addig birtokolt értékek elvesztésével okozott. A szellemi szabadság minden körülmények között elérhető állapota, az irodalmi élmény inspiráló hatása jelenik meg a Psyché (1981) és a Reszket a bokor (1999) című munkáknál, amelyek Polgár Rózsa preformált képi világ, betű, szövegkép, illetve ezeknek képépítő elemként való szerepeltetése iránti érdeklődését is jelzik.
Az 1996-os Himnusz és a 2000-ben Balatonfüredre készített Oltárkép esetében is döntő jelentőségű az irodalmi ihletés, illetve a műbe épített, tartalmi és kompozíciós elemként egyaránt hangsúlyozott szövegkép. A mű azonban egyik esetben sem vált irodalmiassá, mert a verbális elemek nem applikációként, hanem az alkotás szerves részeként jelennek meg. A Himnuszon, amely 1996-ban a Sándor-palotában a Szövött himnuszok című csoportos kiállításon került először közönség elé, a Terítésen is szereplő, terítővel letakart asztal foglalja el az előteret. Itt azonban nem a terítő bomlik ki felhővé az égen, hanem a Kárpát-medencei táj vetül rá a terítőre, míg az asztal mögötti táj s a benne megjelenő magányos emberek a létezésnek azt az állapotát vizionálják, amelynek feloldására, megszünetésére kér a Himnuszból idézett sor: „Szánd meg Isten a magyart”. Az előtérben lévő asztal mintegy az áldozás, úrvacsora aktusát asszociálva ígéri a megtisztulást, ahogyan a kereszt is, amelynek függőleges szára mintegy kettéosztja a kárpitot, a vízszintes pedig a horizont vonalát fedi le. A kárpit jobb fölső sarkában diadalkapu-motívum, a másikban a felületbe szőtt selyem, aranyszálak ragyogásából kialakuló fény jelzi, hogy a kérés meghallgatásra talál.
Hasonlóan ragyogó, a földi világ fölé az Úr békéjét teríti az a fény, amely a 2000-ben készült triptichonon, a Balatonfüreden elhelyezett Oltárképen megjelenik. A 136. zsoltárból idézett sorok szerint az Úr örökké tartó szeretetét jelképezi ez a fény, ugyanakkor nagyon is valódi sugárzás, hiszen az oltárkép körüli helyszín, a Balaton víztükre fölött jelenik meg, ahogyan a keresztény hit egyetemes jelképe, a kereszt is. A szintén 2000-es Tisztelet Magyarországnak című kárpiton a szelíd pannon táj terül ki a néző előtt, tábla és domboldal, a kettő között fehérre meszelt parasztházakkal. Nagyszabású panoráma mindarról, ami egyszerre személyes és közösségi, a leginkább anyaghoz kötött és a legtágabban értelmezhető, ami a legkevesebb és a legtöbb, ami a legtermészetesebb és a legnehezebben megtartható. Az a furcsa valami, amit szavakkal szinte lehetetlen körülírni, amire, ha mégis nevezni akarjuk valahogyan, azt mondjuk: emberi állapot.
