Drága föld, szülőhazámnak földje – énekli-dudorássza a férfi Dunajevszkij egykori iskolai ünnepségekről jól ismert szerzeményét. Naivitás, retardáltság, feltétlen odaadás különös keveréke árad tekintetéből; mozgása tétova, száját félig kitátja. Sötétszürke öltönyének ujjából kilóg a fehér ing, ezt markolássza, bal kezében nejlonszatyrot szorongat. Zavart lassúsággal néz körül, szeme megakad a szoba egyszerű berendezésén: a mosdótálon és csapon, az asztalon, az egyenletes tempóban forgó, lámpával felszerelt mennyezeti ventilátoron. (Díszlet-jelmez: Bajkó Blanka-Aliz.) Fogai közül már román ének szűrődik ki: Ceausescu, Ceausescu – szól halkan, elfúlón. Aztán leül, s fa téglatestekből törékeny torony építésébe kezd.
Figyelik. Hangszóróból szólítja meg egy idegen; a férfi megrándul, a torony ledől. – Robert Veres. Veres Róbert vagyok – mondja akadozva, mintha kavart román és azzal összenőtt magyar identitása közül választania kellene, az aktuális helyzetnek megfelelően az éppen jobbat. Hogy mikor melyikre van szükség, számára egészen bizonytalan; maga a világ is riasztóan kiismerhetetlen, a koherenssé gyúrt, fogyatékosságában végtelenített gyereklét előbb megrepedt, majd a Ceausescu-rendszer bukásával összeilleszthetetlen szilánkokra tört.
A férfi elmebeteg lehet, mint utóbb kiderül Székely Csaba darabjából, egy angliai intézetben él, feltehetően épp vizsgálják. Beszédhelyzete az utolsó pillanatokig bizonytalan a néző számára, lassan, nagy kerülőkkel, homályosan bontakozik ki története korlátolt tudatának, töredékes szókincsének sajátos szűrőjén át. Kedvence a banán; meséinek szimbolikus középpontja, a magyar származású Securitate-tiszt apuka szerezte egzotikus gyümölcs átvezet a férfi számára értelmezhetetlen emberi tragédiákon, megélt szerelmen, rendszerváltozáson, bankrabláson, az apa 1989-et követő markáns politikai fordulatán.
A kiváló marosvásárhelyi színész, Sebestyén Aba alakítja a monodráma hősét; nevét a magyar közönség leginkább a két esztendővel ezelőtti POSZT-on a legjobb előadás díját elnyerő, általa rendezett Bányavirág nyomán ismerhette meg. (Fél évvel később a Nemzetiben is színre vitte a Székely Csaba-trilógia első darabját.)
Sebestyén rendkívül nehéz feladatra vállalkozott; eleget is tesz ennek, játéka komoly művészi teljesítmény. Sajnos, beszéde időnként kizökken az őrült-retardált monotonitásból. A darab hiányosságai ennél jóval feltűnőbbek: a férfi szavaiból kibontakozó történetek nem egyszer sablonszerűek, túlságosan kiszámíthatók.
(Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? Marosvásárhelyi Yorick Stúdió. Rendező: Sorin Militaru.)
