– A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt regényben világsikert aratott. Nem nyomasztották a túlzott nézői elvárások, amikor belefogott a filmadaptációba?
– Kétségtelen, hogy egy kicsit ideges voltam a felhajtástól, de úgy gondoltam, inkább rendezek egy filmet egy hatalmas sikerből, amely mindenkit érdekel, mint egy érdektelen könyvből, amelyről senki nem hallott, és a megfilmesítése ennek megfelelően senkit sem érdekel. Arról nem is beszélve, hogy manapság egyre nehezebb jó filmtörténeteket találni, és amikor ezt a regényt olvastam, teljesen felvillanyozódtam a benne rejlő mozgóképes lehetőségektől. A könyvet négy éve a producer Henrik Jansson-Schweizer ajánlotta a figyelmembe, mondván, hogy még szabadok a jogok, ezért gyorsan mozduljunk rá, ha érdekel minket. Nagyon élveztem a könyv minden pillanatát, megfogott a különleges humora, és még azelőtt lefoglaltuk a megfilmesítési jogokat, hogy befejeztem.
– Mit gondol, mi volt a regény világsikerének a kulcsa?
– Az értékalapú nyugati világ a pénzgyűjtésről szól, mindenki arra törekszik, hogy minél többet halmozzon fel, mielőtt meghal. Svédországban legalábbis nagyon gyakori, hogy az emberek idős korukra teljesen egyedül számolgatják a pénzüket, miközben nagy magányukban már senki sem nyitja rájuk az ajtót. Szerintem ezért igen népszerű A százéves ember ideája, amelynek aggastyán hőse a bezártság és a lemondás helyett még mindig kíváncsi arra, mi történik odakint. Ezért mindenféle terv nélkül kilép az ablakon, és útnak indul az ismeretlenbe. Ez lehetett a siker egyik oka. Másrészt persze izgalmas visszatekinteni a múltba, felvillantani történelmi események humoros oldalát. És mivel itt száz évről van szó, bőven van lehetőség a történelemből meríteni. Harmadsorban pedig különösen figyelemreméltó, hogy a főhős, Allan Karlsson nem ítélkezik az emberek felett. Ami megtörténik, megtörténik vele, ráadásul nem is idegeskedik a dolgok bármilyen alakulásán. Mi pedig ezzel szemben manapság feleslegesen és túl sokat aggódunk a múlton és a jövőn, ahelyett hogy élnénk a jelent. Ezek az univerzális gondolatok és üzenetek mindenképpen szerepet játszottak a könyv sikerében.
– Ahogy az ember a regényt olvassa, szinte olyan érzése van, mintha eleve filmre szánták volna.
– Gondolja? Nagyon érdekes felvetés, mert én ugyanezt gondolom, miközben mindenki más azt mondta, őrült vagyok, hogy ezt a könyvet akarom megfilmesíteni, túl összetett a története, túl bonyolult az időkezelése, amit képtelenség a vásznon egy filmben összefogni.
– Ha már ezt említi: miképp fogtak hozzá a hatalmas cselekmény kétórás történetbe sűrítésének?
– Egyszerűen, a regény hangoskönyve 14 órányi anyag volt, és kidobtunk belőle 12 órányit – feleli nevetve. – A forgatókönyvet Hans Ingemanssonnal írtuk, s először minden jelenetről külön feljegyzést készítettünk, majd felragasztottuk a falra. Aztán elkezdtük leszedegetni azokat a részeket, amelyek nélkül még mindig kerek egészet alkotott a történet, és megmaradt a fő cselekményszál. Így csökkentettük két-három hónapon keresztül folyamatosan a jelenetek számát. A visszaemlékezésekben pedig arra összpontosítottunk, hogy a főszereplő jellemábrázolása gazdagodjon bennük, így a történelmi vetület mellett egy második funkcióval is felruháztuk a felelevenítéseket. Egyébként a regény íróját, Jonas Jonassont is be akartuk vonni a munkába, de ő hevesen elutasította a felkérést. Azt mondta, »én regényt írtam, ti pedig filmet rendeztek«. Emiatt a kész forgatókönyvet sem akarta elolvasni, és a forgatásra sem jött ki, mondván, majd a kész filmet szeretné megnézni. Egy héttel a stockholmi premier előtt aztán kapott egy dvd-t a végső filmváltozatból. Másnap küldött egy sms-t, amelyben ez állt: „Felix, egész éjjel nem aludtam, egymás után háromszor megnéztem a filmet. Először sokkot kaptam, és azt kérdeztem magamtól: mi a fenét csináltatok a regényemmel? Aztán megnéztem még egyszer, s azt gondoltam, oké, egye fene. Majd megnéztem harmadszor is, és elkezdtem imádni.”
– Utóbb nem sajnált semmilyen kihagyott jelenetet?
– De igen, és innen is származott a gondolat, hogy készüljön egy folytatás, ahol azokat is felhasználhatnánk. Ráadásul igen különleges lesz a második rész, mert annak a történetét Jonas Jonassonnal közösen írjuk. Tehát nem regény, hanem forgatókönyv formájában készül a folytatás. És reményeink szerint a második rész premierje 2016 karácsonyára várható.
– Felteszem, a legnagyobb kihívást a főszereplő kiválasztása okozta önöknek.
– Pontosan, hiszen önmagában egy százéves embert sem lett volna könnyű a szerepre találni, de a film felében Allan fiatalkori énje szerepel. Abban biztos voltam, hogy az illúzió megtartása kedvéért szeretném egy színésszel eljátszatni a szerepet. Végül Robert Gustafssonra esett a választásom, aki idén lesz ötvenéves, így rendkívüli maszkmesteri munkára volt szükségünk idősebb énjének megteremtésére. Gustafssonnak naponta öt órát kellett a sminkszobában töltenie, majd este egy további órát, hogy levegyék róla a maszkot. Egy maszkja 5000 euróba került, így az ötven forgatási nap alatt csak a főszereplő maszkjai 250 ezer euróba kerültek.
– Úgy tudom, a film egy részét Budapesten forgatták.
– Bizony, és nagyon jó élményekkel gazdagodtunk. Élveztük a forgatást, és el kell mondanom, hogy nagyon profi filmstáb és körülmények segítették a munkánkat, ráadásul kiváló helyszíneken dolgozhattunk. Kétszer jártunk Magyarországon, először 2012 őszén, majd 2013 tavaszán még egy hétre visszatértünk. Autentikus helyszíneket kerestünk a múltidézéshez, és az is szempont volt, hogy eközben még tapasztalt helyi filmes csapat is rendelkezésünkre álljon. A magyar film remek hagyományokra épül, s a jelenlegi színvonala is igen magas, így mindkét elképzelésünk teljesült. Ezért a folytatás készítésekor is biztosan vissza fogunk térni Budapestre.
