– Ha minden igaz, Arturo Ui két „helytartójával” beszélgetek.
Sárközy Bence: – Igen, legalábbis Gyurgyák János valami ilyesmire utalt velünk kapcsolatban.
– A kiváló történész, az Osiris Kiadó vezetője tavaly nyáron jelentetett meg cikket Állítsátok meg Arturo Uit! címmel, amelyben kifogásolta, hogy a nagy könyvterjesztő cégek kiadói visszaélnek versenyelőnyükkel, és felfalják, tönkreteszik a kisebbeket. Állítása újra meg újra előkerül, nemrég Szabó Tibor Benjámin, az Új Könyvpiac című lap szerkesztője írta: a magyar könyvkiadás katasztrofális helyzetben van. Mi a véleményük erről?
Halmos Ádám: – A kisebb kiadók félelme érthető, hiszen tény, hogy koncentrálódik a piac, és ez nem kedvez nekik. Gyurgyák konkrétan megszólította cikkében a Libri–Shopline kiadói csoportot, így alighanem részben mi lennénk azok, akik tönkretesszük a magyar könyvpiacot. Ezt mindenképp cáfolnám. Évről évre egyre több kortárs magyar szerzőnek adunk lehetőséget, olyan újszerű műfajok mutatkoznak be nálunk, mint a slam, amelynek első antológiáját épp a könyvhétre adtuk ki. Számos ismeretterjesztő munka jelenik meg kiadóinknál a rákkutatástól a filozófiai esszéken át a 20. századi történelem különböző aspektusait feltáró munkákig. És mindezt önerőből tesszük, miközben a cikk szerzője valójában burkoltan azon kesereg, hogy sem ő, sem mások nem részesülhetnek többé olyan állami adományokból, amelyek az 1990-es években jelentős mértékben föllendítették néhány politikailag megfelelő beágyazottsággal rendelkező kiadó életét.
Sárközy Bence: – Ha korszakoljuk a hazai könyvkiadás rendszerváltás utáni történetét, volt az elején egy támogatott korszak, amelynek voltak haszonélvezői. Az Osiris is ezek közé tartozott. Ezek a kiadók teljesen más modellben gondolkoztak, és sokan nem vették észre, hogy megváltoztak a körülmények. Ma már több lábon kell állni. A Libri–Shopline kiadói csoport évente csaknem háromszáz könyvet ad ki. Ennek egy része népszerű, könnyedebb kiadvány – általában ezeket emelik ki, amikor támadnak bennünket –, a másik része magasirodalom, és ugyanilyen fontos szelet az ismeretterjesztő könyveké. Mi is használjuk a támogatási lehetőségeket, amikor tudjuk, de alapvetően abban gondolkodunk, hogy megpróbáljuk helyesen felmérni és kielégíteni a vásárlói igényeket. Erősen fókuszálunk arra, mit akarhat az olvasó. Minden területen, a szép- és a szakirodalom esetében is. Ez kevesebb öncélú próbálkozásra ad lehetőséget, de nagyon sok szépség marad benne számunkra így is. Magyarországon évente 9-10 ezer könyv jelenik meg, ebből a mi háromszázunk törpe rész csupán. Egy kiadó sikerét épp az jelzi, mennyi van szem előtt a könyveiből, sikerül-e a kiadáson túl is menedzselnie a könyvet, és eljuttatnia az olvasókhoz.
Kilátás a Nyugati pályaudvarra a Libri Könyvkiadó irodáiból
Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet
– Könnyen beszél az, mondhatják erre a kisebbek, aki mögött ott áll az ország egyik legnagyobb terjesztője! Független kiadók visszatérő panasza, hogy nem elég a rendkívül magas, 53 százalékos terjesztői árrés, könyveik láthatatlanok, mert a terjesztőcégek csak saját kiadóik termékeit teszik jól látható helyre.
Halmos Ádám: – Fontos leszögezni, hogy mi kiadóként ugyanúgy fizetjük az árrést a Librinek, mint terjesztőcégnek, és bár nyilván valamivel könnyebb dolgunk van, mert a csoport részei vagyunk, de nekünk is meg kell küzdenünk azért, hogy a könyveink láthatóak legyenek. A Libri független kereskedőcég, amely az egyre szűkülő boltméretek mellett próbálja növelni árbevételét, ellenérdeke lenne a kiadók jól fogyó könyveit eldugni a vásárlók orra elől. Az, hogy valamit előtérbe helyezünk, még nem minden: vannak könyvek, amelyeket akkor sem kér a vásárló, ha fegyvert fogok a fejéhez. Bár sokat jelent egy-egy könyv bolti vagy éppen online megjelenítése, de a célirányosan vásárló, tudatos olvasó tartja el a könyvpiacot. Nem az számít, ki a kiadó, jóval fontosabb a szerző és persze az a kiadói háttérmunka, amely képes kiválasztani és fogyasztható módon csomagolni a jó könyvet. Valóban problémák vannak nálunk a könyvkiadásban, de elsősorban azért, mert a független kiadók jelentős része nehezen jut hozzá a könyvei eladása után járó pénzhez, így maga is tartozásokat halmoz fel szerzői, fordítói, a nyomda felé. A könyvpiacon évek óta tapasztalható körbetartozás senkinek sem kedvez. Ráadásul, ha az évi tíz-húsz könyvet megjelentető kiadó csak két könyvvel hibázik, máris nagyon súlyos helyzetbe kerül. A piaci trendek óhatatlanul a nagyobb cégeknek kedveznek.
– Hogyan érte el annak idején független kiadóként, hogy jó helyre kerüljenek a könyvei az üzletekben?
Halmos Ádám: – Ugyanazt tettem, mint ma. Megpróbáltam igényes és eladható könyveket kiadni, és meggyőzni a kereskedőket arról, hogy érdeklik az olvasót a könyveim. Sokat dolgoztam azért, hogy kiadványaim a médiában is megjelenjenek. A könyvekkel egyedileg foglalkoztam az ötlettől a marketingkoncepción és a küllemen át a könyvespolcokig. Ma is ezt csinálom, csak akkor szinte mindent egyedül kellett elvégeznem, míg most csak a sajtó- és marketingrészt hat-nyolc ember viszi, és van, hogy komplett szerkesztői csoportok dolgoznak egy-egy kiadványon. Azt hiszem, a jövő az ilyen profi csapatmunka irányába mutat.
Sárközy Bence: – A mai könyvpiaci helyzetet, benne a „nagy” kiadókat akkor lenne jogos innen bírálni, ha ez az egész egy talált helyzet lenne, amelybe mindenki csak úgy, önhibáján kívül belecsöppent – a szerencsések jó, a pechesek meg rossz pozícióban. Pedig ami ma van, az huszonöt év alatt alakult ki így. A Libri piaci helyzete végtelenül tudatos építkezés eredménye, amibe az is beletartozik, hogy három évvel ezelőtt létrehoztuk közösen a kiadót, amely mára csoporttá bővült. Ugyanakkor nem igaz, hogy minden siker a nagyokhoz fűződik. Mondok néhány címet és szerzőt az utóbbi évekből: Harry Potter, Jo Nesbo, Stieg Larsson, Frei Tamás, Dan Brown, a Twilight-saga, Bartos Erika, Leiner Laura vagy az Éhezők viadala. Mindet független kiadó jelentette meg. Bár valóban látható a koncentrálódás, ez azért még mindig rendkívül gazdag és sokszereplős piac.
Halmos Ádám: – Olaszországban, Svédországban, Hollandiában jóval jellemzőbb, hogy néhány nagy médiacsoport uralja az egész könyvkiadást, és talán öt-hat kisebb kiadó él meg mellettük. Nálunk ehhez képes van hat, évi másfél-két milliárd forintos forgalmat lebonyolító „nagy” – a Librin kívül az Alexandra, a Líra és Lant, a Talentum csoport, a Kossuth és az Ulpius-ház –, és összesen majdnem negyven jelentős kiadó.
– Generációs kérdés is az, hogy miképp alkalmazkodik egy kiadó a változó piachoz?
Sárközy Bence: – Nem feltétlenül. A kiadónak érzékelnie kell a hullámokat, amelyek az olvasók irányából verődnek felé. Ha valaki nem hajlandó erre, ha nem érzékeli az olvasók igényeit, ha inkább népművelői, mintsem kiadói ambíciói vannak, könnyen elhasalhat. Ez nem jelenti azt, hogy ma ne lehetne értéket közvetíteni, de azt is föl kell építeni, be kell csomagolni. Egy kiadó nem lehet teljességgel öntörvényű. Más a helyzet, mondjuk, Szlovéniában, ahol él kétmillió ember, és a könyvkiadás semmiképpen sem lehetne működőképes tisztán piaci körülmények között. Ott az állam tartja fenn. Magyarországon a rendszerváltáskor az állam nagyjából magára hagyta a könyvkiadást – egyébként ez volt az egyetlen kulturális ágazat, amellyel ezt tette. De ez végül nem is akkora baj, nagyon sokat lehetett tanulni ebből a helyzetből. Például meg kell tudnunk találni a fizetőképes közönséget. Az sikeres, aki erre hajlandó.
Halmos Ádám: – Egyetértek, hogy ez nem generációs kérdés. Jó pár kiadó van a piacon, amely már a rendszerváltáskor is jelen volt, és azóta többször átalakította arculatát az igényeknek megfelelően. Tudni kell kilépni bizonyos helyzetekből, mert könnyen tematikai csapdába lehet esni. Ott van például az albumkiadás: nemcsak a válság tépázta meg, hanem az is, hogy egy időben túl sok ilyen kiadvány jelent meg, aztán már csak úgy tudták eladni a könyveket, hogy olcsón ráöntötték őket a piacra. Az ilyesmi öt-tíz évre tönkretehet egy piaci részt.
– Gyurgyák János arról is ír a beszélgetésünk elején említett cikkben, s másoktól is hallottam már, hogy a nagy kiadók „ellopják” a sikeres szerzőket a kisebbektől.
Sárközy Bence: – Egyetemista koromban csodáltam a pécsi Jelenkor Kiadót, mert akkoriban szinte minden fontos kortárs magyar író nála volt. Aztán öt-hat év alatt nagy részük a Kalligramnál és a Magvetőnél kötött ki. Kiadók közötti vándorlás mindig volt. A kiadó egyik legnehezebb, egyben leggyönyörűbb feladata, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki szerzőivel és munkatársaival, hogy nála akarjanak maradni.
– De ez, gondolom, pénzkérdés is, márpedig a nagy kiadóknak több a pénzük, mint a kicsiknek.
Halmos Ádám: – A szerzői jogdíjak mértéke nagyjából szabályozott, behatárolt terület, nagy vonalakban minden kiadó ugyanazt tudja kínálni, és nekünk sincs kulcsunk a jegybank titkos széfjéhez, a mi lehetőségeink sem korlátlanok. Nem a pénz a lényeg, hanem az, hogy a kiadó legyen tisztességes a szerzőjével, és higgyen benne.
Sárközy Bence: – Az emberi kapcsolat itt is hangsúlyos. Van író, akinek sokkal jobb egy kis kiadó, ahová mindennap bemehet kávézni az igazgatóval. Ő nem hozzánk fog jönni. Van, akinek az az ideális, amit mi kínálunk. Én annak idején többek közt azért jöttem el a Magvetőtől, mert másmilyen kiadót szerettem volna csinálni. Érezhető a kiadó életében a fiatal generáció hiánya. Ez a szerzőgárdára is vonatkozik. Ádámmal azért akartunk közös céget létrehozni, hogy elkezdjünk egyfajta generációépítést. Egy fiatal író ma nagyon nehezen jut be olyan helyekre, ahol adott a szerzőgárda, akikért a kiadó felelősséggel tartozik: ha írnak valamit, annak belátható időn belül meg kell jelennie. Amikor elkezdtük a Librit, már épp mindenhol beálltak a listák, nevesebb íróktól is hallottam, hogy hónapokig, évekig várnak, míg valaki foglalkozni kezd a könyvükkel.
Halmos Ádám: – A kortárs irodalom katasztrofális helyzetben van, ráadásul jóval nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Ahhoz, hogy egy ismeretlen szerzőt el lehessen adni, figyelembe kell venni a vásárlóközönség jellegzetességeit is. Ezek egészen mások, mint akár az 1990-es években. A könyvesboltok pozíciói teljesen átalakultak, a belvárosi üzletek helyett jellemzően bevásárlóközpontokban és online vásárolnak könyveket, ezzel a trenddel együtt a közönség is megváltozott. Még mindig van egy – egyre szűkülő – értelmiségi réteg, amely követi a kortárs irodalmat, de a közönség nagy része szórakozásra, kikapcsolódásra, akár könnyedebb, akár igényesebb, de mindenképp olvasmányos könyvekre vágyó, döntően női fogyasztó. A könyveknek nekik kell készülniük.
Sárközy Bence: – Ez vonatkozik a szépirodalomra is. Egy szerző ma már nem úszhatja meg a rakkolást, azt, hogy elmegy mindenhová, ahová hívják. Nemrég volt a Lovasi Andrásról szóló könyvünk bemutatója, ahol Lovasi elmondta, hogy a Kispál és a Borz megalakulása után évekig sehová sem hívták őket, ő járt a koncerthelyszínek után és a szervezők nyakára, és nagy nehezen elérte, hogy a jegybevétel kockázatára engedjék fellépni a zenekart. Ez az irodalomban sincs másként. Kukorelly Endre vagy Grecsó Krisztián az utóbbi években a legkisebb vidéki könyvtárakba is elment. Egy író sem gondolhatja, hogy ezt a részét megcsinálja helyette valaki. Az persze nem csak az író dolga, hogy növekedjen az olvasószám. A szakmai szervezetek, a sajtó és a mindenkori kormányzat összefogása szükséges ahhoz, hogy fókuszban legyen a kortárs olvasáskultúra.
– A Magyar Könyvkiadók és -kereskedők Egyesülete, az MKKE évről évre boldog nyilatkozatokat ad ki, amelyek szerint nő az olvasószám, bővül a piac. Van mit ünnepelni?
Halmos Ádám: – Az MKKE adatai nem pontosak, mert önbevalláson alapulnak. Túlzott örömre nincs ok, a könyvszakmában rengeteg a feszültség, annak ugyanakkor örülhetünk, hogy ha egyre kevesebben is, de azért még mindig olvasnak az emberek.
Sárközy Bence: – Az MKKE minden könyvfesztivál és könyvhét után ünnepel, miközben ezek a rendezvények valójában nem fejlődnek. Nagyon szoktak örülni annak, hogy most már vidéken is egyre több helyen van könyvheti rendezvény, de én elég jól emlékszem, amikor két éve Szegeden ott ültem négy kortárs szerzővel a színpadon, a közönséget pedig a feleségem szomszéd utcából áthívott nagynénje képezte. Így is szeretek találkozni a rokonaimmal, de ez alibi, ennél többre lenne szükség. Fel kellene tenni például a kérdést, és fel is szoktuk tenni szakmai összejöveteleken, hogy vajon biztosan a június-e a megfelelő időpont a könyvhét megrendezésére. Ilyenkor egy hétig ünnepeljük a könyvet, aztán mindenki elmegy nyaralni. Nem valószínű, hogy épp kortárs irodalmat akar olvasni a vízparton. Mi, kiadók pedig kollektíve elkezdünk aggódni a könyveinkért, mert az a kiadvány, amely nem éli túl a három nyári hónapot, ősszel a piac logikája szerint már régi árunak számít, és nem vesz részt a karácsonyi versenyben. Olyan, mintha szembemennénk a valódi igényekkel. A szakma kiáll a szakadék szélére, iszik egy pezsgőt, aztán kézen fogva a mélybe veti magát.
Halmos Ádám: – Tartunk két nagy könyves rendezvényt tavasszal, egy hónap különbséggel, miközben ősszel, ami hagyományosan a könyveladás legjobb időszaka, nem szervezünk semmit. Jó lenne, ha legalább felvetnénk ezeket a kérdéseket. Nehéz egységes álláspontot kialakítani, de nem ártana legalább megpróbálni.
