Weöres Sándor máig a legkisebbeknek szóló csengő-bongó verseiről ismert, igazi próteuszi költő volt, aki minden hangnemben és versformában képes volt ugyanolyan remekműveket alkotni. A sorból természetesen a pajzán, főként a népköltészeti rigmusok modorában írt versikék, sikamlós szonettek és epigrammák sem maradhattak ki. A 2001-ben először kéziratos hasonmás kiadásban megjelent Weöres-kötetben a magyar néphagyományok mellett remekül megférnek az antik költészeti formák is, hiszen az ókori görögök a kötet címét adó Priapos személyében a termékenység istenét tisztelték: kertjeikben a férfitermékenység buzdítására előszeretettek állították föl karó alakú faszobrait. Az 1950 márciusában lejegyzett 40 vers a politikai cenzúra időszakára esett, sokáig a kutatók sem tudtak létezéséről.
Az irodalmi huncutságokat gyarapítja az a 69 pajzán erdélyi történet is, amelyet édesanyja, Székely Jula gyűjtései nyomán Barcsa Dániel fűzött kötetté Jösz’ te hezzám! címmel.
„Ezek a történetek Áronnak szólnak, s nem Áronkának.” E hatvankilenc elbeszélés legtöbbje ugyanis a benne megbúvó vagy nem is igen bujkáló pajzán tartalom miatt gyermeknek nemigen mesélhető. „A kötet történetei elsősorban édesanyám, Székely Jula gyűjtői szenvedélye alapján születtek. Ő a hatvanas évek elejétől kezdve egészen a nyolcvanas évek végéig járta Székelyföldet, és néprajzi gyűjtőként hatalmas folklóranyagot halmozott fel. Az általa látogatott helyek zömmel Csíkban voltak, Szentkirály, Menaság, Szentdomokos, Gyimesközéplok, de megjelent magnójával Gyergyóban és Udvarhely megyében is” – avat be a szerző a kötet titkaiba.
A 69 pajzán erdélyi történet gyerekeknek nem, de férfiaknak és nőknek bátran ajánlható: ki-ki talál köztük erotikus históriákat a furfangos-oktondi székelyről, aki azt hiszi, töviről hegyire ismeri asszonyát, vagy pajzán meséket a tűzről pattant székely menyecskéről meg az okos asszonyról, aki azt hiszi, hogy az ura nem lát át a szitán. Vagy mégis?
